Reményvesztetten sodorták az áramlatok egyenesen a dús fűvel borított apró sziget partjára. Hirtelen visszalökéssel érkezett meg a csónak, alja tompa puffanással mélyedt a sziget híg halmazállapotú homokjába, orra utat túrt magának a parton szőnyeg szálak sűrűségével növő, élénk világos zöld fű között. William fájó felismerés közepette kénytelen volt belátni, ha ő maga nem próbál meg eljutni a jelenség helyére, más nem fog segíteni rajta. Kezdetben helyes irányba sodorták az áramlatok, időközben azonban megfordult a szél, tökéletesen ellentétes irányt biztosítva a csónak haladásának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ép karjával megragadta az egyik evezőt, ellökte magát a sziget partjától s minden lélekjelenlétét megmaradt erejével együtt összeszedve evezni kezdett. Mindent beleadott, elakart oda jutni, bár úgy érezte ezzel egyedül van. Párával telített levegő, moszkitók, erősen visszafelé sodró áramlatok nehezítették dolgát, törött csontján kívül. Az égen készülő félben volt egy méretes vihar, olyan, mint ami nem rég tette lakhatatlanná fél faluját. Talán ezt a vihart látja majd utoljára ebből a világból, gondolta. Ahogy egyre közeledett úgy érezte magát gyengébbnek, karjából apránként szállt el erejének legutolsó maradéka. Megkerülte az időközben már új törzshelyének számító sziklaormot, fentről hatalmas szemeikkel értetlenül meredtek rá a Napfényben fürdő hüllők. Alatta cikk cakkban úsztak az ismerős, apró arany – vörös szín halak hatalmas rajukban. Közeledve a víz színe lágy átmenetben változott meg mélyből világos türkizkékre, messze már látja a négy koncentrikus kört, egymástól távol eső helyeiken. A víz újfent bemélyed, hatalmas kráterszerű lyukat ütve az egyenletes víztükör felületén. Nem szűnő, dinamikus fájdalma miatt elejtette az evezőt, vissza esett a csónakba. Az időjárás kegyetlen pontossággal küldött széllökése egy kiálló zátonynak lökte a hajót, utasával együtt jókora ütközésen mentek keresztül. Más volt a hely. Varázsossága talán még hatalmasabb lett, a koncentrikus köröktől úgy ötven méterre lehetett, s most a furcsa jelenséget védelmező pajzsként szolgáló köd kezdett leomlani William szemei előtt. Kapkodva szeméhez nyúl, ijedten dörzsölni kezdi őket mind két kezével. Az előtte testet öltő lény a semmiből került elő, hirtelen minden értelmet nyert. Nem kellett többé az okokat keresni, hiszen erre megfelelően racionális magyarázatot így, hogy lát akkor sem találna. Élete folyamán a valaha látott legnagyobb bálna eltörpülne eme teremtmény gigászi méretei mellett. Ennek ellenére az állat a víztükör felületén állt, nem süllyedt el. Lábai nyomának helyén koncentrikus köröket alkotott az alatta elterülő hatalmas kékség. Kígyószerű alakját fején, hasán és lábain a hüllők testén növő pikkelyek ezrei borították, míg nagyobb részét hófehér szőr fedte. Lábai hosszú karmos mancsokban végződtek, farka testéhez képest másfélszer akkora, hosszú szőrszálakban ért véget. Az állat feje semmire sem hasonlított, amit valaha látott. Hosszúkás, keskeny pofája volt, s két oldalról fél testének megfelelő hosszúságú bajuszszerű szerv lengedezett körülötte a szélbe. Feje tetején hosszú kecskeszerű, csontszín szarvak nőttek, homlokától indulva háta közepén keresztül egészen farka végéig tengeri moszat zöld sörény törte meg a hófehér szőrszálak és opálos fénnyel csillogó pikkelyek együttesét. Orra világos rózsaszín, mint a kutyáké. Pofájából két sorban meredeztek kifelé tűhegyes, dárda méretű fogai. Közöttük óceáni víz csorgott vissza, kiszűrve a szájába került halakat, kagylókat, hínárokat és moszatokat. Tenyér nagyságú világoskék szemeiben messzire vissza csillogott az előtte elterülő horizonti látkép. Ebben a helyzetben fejét hol a víz alá nyomta, hol pedig kiemelte. Táplálkozott. Voltak halak, amik szándékosan úsztak a lény szájába, mint ha meghalni mennének a látványában ijesztő mégis tekintélyt parancsolóan gyönyörű teremtmény szájába. Az állat Williemhez képest lassan mozgott, fejét megfontoltan engedte le, s emelte ki a víz alól, néha megállt, körbeszimatolt az óceán irányába. Miközben nézte, minduntalan hatalmába kerítette egy érzés, ami oly ismerős volt, mégis oly idegen. Mi lehet ez? Már nem tartott tőle, még közelebbről akarta látni. Eddigi érzésein felülkerekedett a vágy, hogy megérinthesse. Nem tudta volna megmondani, miért vagy mit érzett akkor. Ahogy azt sem, testének fizikai határait áthágva, hogyan jutott az állat közvetlen közelébe. A következő képkocka, hogy a gyöngykagyló halász alig egy karnyújtásnyira lebeg előtte a vízben, s az állat őt nézi. Lentről nem látja, de tudja. Magán érezte az állat szúrós tekintetét, érezte, hogy élete fordulóponthoz érkezett, hogy többé nem ő rendelkezik fölötte. Mindent feltett az utolsó lapra, közben lelkében felszínre törtek hajdani emlékképek az új érzés miatt. Percek telnek el, folyogató lassúsággal vánszorognak, talán mérlegelte őt? Fejében kusza gombolyagot alkotnak az újabb és újabb kérdések, ahogy az állat hátrál két lépést, majd fejét a víztükörrel egy szintbe engedi. Orrából erős fuvallatként távozik a meleg levegő, ahogy őt szimatolta. Will azóta, hogy elhagyta a csónakot, s be ugrott fél karral tartotta magát fent a vízben. Teste eddig raktározott tartalékait emésztette, érezte életéből nem sok volt hátra. A lény oldalra fordította fejét, s hatalmas kék szemével William úgy érezte a lelkébe lát. Azonban ha valaki a lelkedbe lát, te is belelátsz az övébe. Lassan megérintette az állatot, tenyere és ujjai dús, puha bundába ütköztek. Pontosan tudta mit lát, a felhőket, a falut, az embereket, vihart, nyomorúságot, szegénységet, kilátástalan sorsokat és életeket, halált… Az állat kinyitotta pofáját, a keletkező örvénytől besodródik, megkapaszkodik az egyik fogban. Talpa alatt érzi az állat meleg, nedves nyelvét, a torkában tátongó feketeség megrémiszti. Miért van pontosan itt? Biztos, hogy tudni akarta mindezt? Hiszen az egész olyan, mint ha csak álom lenne, nem lehet valóságos. Pedig bizony az volt. Rémülten kapaszkodott a fogba, szerencséjére az állat nem zárta össze állkapcsát így van még esélye megmenekülni. Megmenekülni…