Ő nem akart meghalni. Lassan haladt előre, a két sorban ülő, ember méretű fogak között talált egy biztos pozíciót. Amíg ő nem akarja, nem engedi, hogy ez a teremtmény végezzen vele, voltaképp megtehette volna. Mi egy ember valaminek, aminek akkora feje van, mint egy nagyobb ház. Az állat szájában töltött idő alatt átgondolta az életét, amolyan utolsó filmszalagként pörögtek előtte az események, egyre jobban meggyőzve saját magát arról, lehetne rosszabb. Minden értelmet nyert számára. „A fény felé menni kell és kutatni, míg a világosság adott és nem teszünk érte.” Ő ezt tette, addig próbálkozott, addig kutatta, míg szemei előtt lehullott a láthatatlan fátyol. Akkor már tudta, a reményt sosem szabad feladni! Ez volt az érzés, ami eddig segítette, ő viszont eldobta magától. Most már újra remélt, reménykedett. Hitt benne, hogy ez a lény okkal mutatkozott meg előtte, hogy legelső alkalommal oka volt annak, hogy az áramlatok elsodorták, hogy okkal nem falta fel még eddig. Neki feladata van még, itt ebben az életben és nagy dolgok várnak rá. Csak egyet sosem szabad elfelednie, nem szabad többé feladnia a reményt. Az állat nyitott szájából egyre kisebbnek tűntek a földi dolgok, süvített befelé a szél, s felhők jelentek meg mellettük. Repültek. Magasan a felhők fölött, az állat felemelkedett a víztükörről Williammel együtt. Sebesen haladt előre a légben, annak ellenére, hogy nem rendelkezett szárnyakkal. Az egész olyan hihetetlen volt, talán eddig ezért nem láthatta, mert nem tudta volna befogadni. A csodát. Életünkben tömérdek csoda létezik, amit nem láthatunk, mert nem hinnénk el, hogy a részesei lehetünk. Nem is reménykedünk, hogy átélhetjük, hogy pont velünk történne meg. Pedig ott vannak, csendben szunnyadnak körülöttünk és akkor különböző formákban öltenek testet előttünk, mikor éppen a legnagyobb szükségünk van rá. Őt nem akarja megenni ez az állat, sokkal inkább tanítani akarja. Fészkelődve felfedezett valamit két fog közé beszorulva. Közelebb lépett hozzá, egy gyöngy volt az. Fehér opálos színű gyönyörű igazgyöngy, akkora amilyet még álmaiban sem képzelt, hogy valaha láthat. Óvatosan eltávolította a fogak közül, s végig tenyerében szorította. Ettől szállítója kicsit megmordult, de ő már nem félt tőle. Azelőtt még sosem látta így a falut, felülről olyan aprónak és törékenynek tűnt, amit egy ormótlan vihar egyetlen suhintással elsöpörhetne, a földel egyenlővé téve mindent. Fentről a napsugarak teljesen más szögben törtek meg, ettől színük élénkebb lett. Néhol ereje átütött a felhőkből állított falon, fényt küldve az alant elterülő világra. A madarak apró kisállatoknak tűntek, elhaladva az óriás mellett. Minden akkora élménnyel járt, hogy nem engedték őt el. Leült a fogak között és várt. Várta mikor, s hogyan ér véget ez a csoda. A sziget lélegzetállítóan festett onnan, de ami azon túl volt még hívogatóbban kecsegtetett. A gyöngykagyló halász szemei elidőztek a szigeten, majd átugorva a hatalmas víztömeget, ami közte és egy másik világ közé áll, szeme a távolba révedt. Vajon megtudja valaha, milyen az igazi élet? Amikor nem pusztán létezel, hanem élsz is?  Érkezésüktől meghajoltak a fák, s felborzolódott a vízfelszín. Újra reményekkel teli szívvel mászott ki a hatalmas állkapocsból, mikor az állat vissza ereszkedett az általa jól ismert, korallzátonyokkal körülhatárolt lagúnába. Annak hatalmas szemeiben most mást, látott. Életet, reményt, egy embert, akinek megváltozott az élete. Kizárólag saját magát. Kócos haját, csapzott szakállát, feldagadt bőrét törött kulcscsontja alatt, és a szemében lángra gyúlt tüzet. Az élni akarás tüzét, amelyet a remény lángjai ölelnek át és tesznek naggyá idővel. A teremtmény lassan felemelte hosszúkás pofáját, száját összezárta, s utoljára hosszan lenézett rá. Ő is felnézett. Úgy érezte örökre szívébe zárja a történteket. Végül a halász álló helyzetéből oldalra dőlt, feje jókora ütést kapott egy rossz helyen lévő kókuszdiótól. Félig felakadt szemmel figyelte, ahogy az ismeretlen jelenség lassan újra eltűnik szeme elől, s emberek érkeznek a partra. Az egyik a nevén szólította, de nem tudott válaszolni neki. Érezte, hogy két másik ember megragadta két oldalról és hordágyra fektetik. Elhomályosodó elméje csak pár képtöredékre emlékezett. Három ember cipeli egy hordágyon valahova. Egy idegen arcra, amint fölé hajolva a következőket mondta: - Az édesanyja küldött. A nevem Terry James. - Utána szemei felakadtak, eszméletét vesztette…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Apa nézd! – mutat kifelé a repülő ablakán egy kisfiú hatalmas lelkesedéssel. - Hát ez lenne az, amiről már annyit meséltél nekem? – csillogó szemeivel kérdezi egy szőkésbarna hajú kisfiú.

- William kedvesem, kérlek, szólj a fiunkra, hogy kicsit halkabban, ne zavarjuk az utasokat. – szelíd mosollyal szólt a fiatalasszony, miközben férje kezét fogta.

- Igen, ez az a hely ahol minden elkezdődött. – mondta Will, ahogy az ablakon kitekintett a Csendes Óceánon terpeszkedő apró szigetre. Az ismerős tájra, ahol számtalan megpróbáltatással indult az élete. Ahol igazi csodákban volt része, bár ő maga csak akkor találkozhatott eggyel, amikor már majd nem feladta. Ahova Terry James édesanyja végakaratát teljesítve eljött, hogy megtalálja és segítse őt. Kiderült, hogy nem saját akaratából hagyta el, szerette az apját, de a szülei nem fogadták volna el, hogy szegény embertől lett gyermeke. Ahonnan annyi megpróbáltatás ellenére, egy szerencsés véletlen és némi befolyás révén, na meg egyetlen apró gyöngy, elegendő volt, hogy minden teljesen más fordulatot vegyen… Miután megtalálták Terrynek köszönhetően felépült sérüléseiből, adósságait rendezték. Rövidesen Angliába repültek, ahol mindent biztosítva rövid időn belül teljes életre, s az ismeretlen lényben talált különleges gyöngynek hála hatalmas vagyonra tett szert. Lelki társra és szerelemre talált egy korban hasonló hölgy személyében, akivel később családot alapított. Azonban az akkor vele történtekről kizárólag Terrynek beszélt. Neki köszönhette a lehetőséget, hogy érdemes volt reménykedni, megbízott benne, a barátja lett. Mielőtt repülőre szálltak így búcsúzott a hajdanán ismeretlen férfi: - Ha ezelőtt tényleg azt gondoltad, hogy nem léteznek csodák, akkor kapaszkodj meg a mába vetett hitedbe és add át magad neki. Bármi történjen is mikor megérkeztek, azt sose felejtsd el. Te vagy az egyetlen élő ember, akinek megadatott, hogy szemtől szemben találkozhasson egy sárkánnyal!