Az elkövetkező napokban, sokszor eszébe jutottak a látottak. Merülés alatt, a kunyhó mellett szétnyitva egy méretesebb kagyló házát, vagy apja sírjának rendbetétele közben. Teendői oroszlánrészének elvégzését követően, csak lézengett. Nem értette, ha maximálisan odateszi magát halászat közben, akkor miért… Ugye? Biztosan sokatokban voltak már hasonló jellegű kérdések, mikor kerestétek az ok okozatokat, de nem jutottatok dűlőre. Úgy gondoltátok, a szerencse istennője elfordította tekintetét rólatok, vagy épp behunyta szemeit mikor rátok nézett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

William hasonlóan érezhetett, mikor két nappal maga mögött csapdáit üresen találta, s a gyűjtőedényként funkcionáló fadézsa alig volt negyedéig. Két egész hosszú napon azon fáradozott, hogy minnél több és nagyobb darabokat felkutatva teljesíteni tudja a kiszabott mennyiséget. Hiába. Így egyben látva, mennyit sikerült találni teljesíthetetlennek tűnik az adott követelmény. Mind két kezével tehetetlenül markolta a fadézsa széleit. Lelke fájára körülírhatatlanul torz, piszkos barna madár képében épít fészket a lemondás. Szívét facsaró dallamban zengi az önsajnálat dalát: - Te vagy az oka! Nem próbáltad elég körültekintően, elég kitartóan, elég hosszan. - mondta neki. Szinte megsemmisítette tudatát a szomorú felismerés, a madárnak igaza lehet. Ujja között futó izmai lassan elernyedve engedték el a dézsa széleit, s mind több és több becsmérlő szitok hagyta el a madárka száját úgy lett főhősünk egyre vigasztalhatatlanabb. Kifutott az időből, egy nap nem elegendő még a felére sem. Csüggedten ült le kunyhója falának dőlve, az általa annyi reménnyel táplált világkép percek alatt porladt semmivé. Akarata mégis arra sarkallja, megoldást kell találnia. Hová tűntek a kagylók? Hiszen ő mindent a szokásos módon csinált, nem változtatott semmin. A gazdag partszakaszt választotta, ahol még ítéletidőben, magához képest is bőséges fogással tért haza. Vagy… Lehet, hogy valami más változott meg, ami elkerülte figyelmét. Jó darabig meredt maga elé, szemei nem fókuszáltak konkrét dologra, mikor villámként csapott elméjébe a felismerés. Rugó módjára ugrott fel ülő helyzetéből, s határozott mozdulatokkal lába elé öntötte az egész dézsa tartalmát. Vadul túrta szét a nedves kagylókat a puha homokban, körme alá futóversenyt rendezve keveredtek be vöröses barna szín homok szemcsék százai. Sorra fel feszítette a kemény anyagú kagylóhéjakat, még utoljára reménykedve abban, pusztán balszerencséről van szó. Kár volt. Ahogy a száraz homok mohón magába szívta a kiömlött kagylók folyós belsőségének nedvét, úgy Willből a remény utolsó lehelete is eltűnt. Harminchármat számolt össze, abból négy darabban talált gyöngyöt, de olyan aprókat, hogy alig ha lehet őket eladni. Feladta. Neki egészben, minnél frissebben kell leszállítania a kagylókat, aki átveszi pedig, személyesen eljárások alapján nyitja fel a házat. Mennyiségtől függően, fogyasztásra és eladásra egyaránt jut belőlük. A gyöngyöket speciális módszerrel távolítják el, még az eljárás elején. Minnél több a kagyló, annál nagyobb az esély, hogy gyöngyöt, valamint egy - egy méretesebb darabot találjanak. Értelem szerűen több kagyló több pénz, ha gyöngy is van mennyiségtől és mérettől függően plusz pénz. Kimondva csábítóan hangzik igaz? Azonban ha próbálsz a dolgok mögé látni magad is rájössz, semmi sem olya egyszerű, ahogy gondolnánk. Korábban előfordult már olyan eset, hogy William a kiszabott mennyiség alatt szállított. Utána nem fizették ki. Két napon keresztül ingyen kellett átadnia az osztrigákat, végül a férfi egy utolsó esélyt adva neki újra fizetett. Közben ledegradáló szavakat vágott fejéhez, mint a „félvér”, „koszos semmire kellő” vagy „nincstelen senki”. Mély nyomot hagytak benne, teljesen sosem sikerült feldolgoznia apja elvesztését. Az anyai szeretet híján a törődés fogalma hősünknek teljesen mást jelentett, mint az átlagembereknek. Hálás volt a férfinak, aki foglalkozott vele és esélyt adott neki bizonyítani, megvette tőle az osztrigákat. Ő viszont csalódást okozott neki, egészen eddig a percig. Másnap kénytelen volt üres kézzel megjelenni, aminek nagyon megfizette az árát. A kereskedő kevés szállítmányt kapott a vihar okozta károk miatt, így bosszúból négy emberének meghagyta, alaposan lássák el a baját. Részletesen kellene elmondanom nektek, akkor nem pusztán egy ház, egy osztriga héj vagy egy kulcscsontot törtek össze. De nem teszem. Megkíméllek titeket az emberi kegyetlenség véres részleteitől, azonban ott akkor, mikor magára hagyták összezúzott kunyhója romjai mellett valami elveszett belőle. Óhhh, ugyan, nem az emberekbe vetett hitről beszéltem, azt sajnos még korábban elvesztette.

Próbálta magát ülő helyzetbe húzni. Fogai közül előbuggyant mély piros vére, amint az inger közbeavatkozott a manőverbe. Három négy erőteljes köhögés vörös foltokkal színezte be a puha szemcsék barna szőnyegét. Még levegőt venni is fájdalommal járt, mégis sikerült felhúzni magát. Akkor szűnt meg benne a legapróbb szikrája annak, ami elmúlt éveiben hajtotta egyre csak előre és előre. Többé nem reménykedett, nem remélt semmit. Kínkeservesen beletörődött, hogy hamarosan apja sorsára jut, mert nem lesz mit ennie. Abba, hogy okkal szánt az élet neki ilyen sorsot, okkal vonta meg tőle azt, ami mások számára mindig kézenfekvő, elérhető volt. A kedvező elindulás lehetőségét. Elfogadta, neki ez volt elrendelve. Szemeit lehunyta, közben zakatolva vette a levegőt, s olyan üresnek érezte magát. Testét egyik pillanatról másikra járták át a fájdalom dinamikusan lobogó lángjai. Úgy gondolta, nem lenne jobb hely a halálra, mint a titokzatos sziklapart az ismeretlen jelenséggel. Mi lenne, ha közelebb úszna hozzá? Talán ő is eltűnik majd a halakkal, moszatokkal, vízi kagylókkal együtt? Nem akart úgy elmenni, hogy nem tett meg mindent azért, hogy kiderítse. Kínkeservek árán elvonszolta magát a partig, majd testét a csónakba húzta. Az idő lomha lábakon járt. Örökkévalóságnak tűnt kivárni, míg a dagállyal érkező hullámok tucatjai végignyaldossák a száraz csónak oldalát, s vízre segítik. Sodródás közben eltemette minden emlékét, ami még e helyhez kötheti. Közülük apjáé fog leginkább hiányozni neki, talán azért, mert jóformán nem ismerhette őt. A világban való létezés nem egyenlő az élettel, gondolta. Neki számos dologról kellett lemondania, pusztán a létezés fenntartásáért. Mégsem érezte, hogy él. Nap – nap után lett belül egyre üresebb, reményvesztettebb, csak magának sem merte bevallani. Erős akart maradni, nem összeomlani. Megfoghatatlan képzeteket kergetett, bízott, hitt, remélt. Mind múlt idő már. Ételre és létszükségleteire is épphogy volt pénze, de törött kulcscsonttal minden reménye oda… Kora délelőtt felé járt az idő. Meleg áramlatok tömkelege alatt biztosan haladt előre a csónak, immár harmadszorra ugyanarra a helyre. Utasa kimerült az élet által rámért súlyok örökös cipelése miatt. A szívmelengető óceáni látkép könnyeket csalt kiszáradt szemei sarkába, ahogy állát a kemény csónak szélére engedte. Szájában dinamikus, sós – vasas íz egyveleget érzett, arcán megtapadt homokszemcsék száradtak az alvadt vérbe. Gyomra korgott az éhségtől, egy napja annak, hogy evett, aludt valamit. Nem tudta volna megmondani, a végkimerülés vagy a vérveszteség egyéb fájdalmaival együtt végeznek vele hamarabb. Megfáradt szemei örömmel nyugtázták jó irányba kíséri felülről a Mindenható.