Magasan az égbolt tetején álltak már a csillagok mikor magához tért, egy ismeretlen mégis ismerős helyen. Ismét elsodródott a megszokott partszakasztól, ezúttal ellentétes irányba. Legutóbb nappal volt, most éjszaka, szinte semmit sem látott a nagy félhomályban, mégis felismeri a hatalmas sziklaormot, ahova előző alkalommal felmászott. A levegő kissé lehűlt, de még így is kellemesen langyos volt. Emlékszik, itt látott először valami ismeretlent.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gondolatát megválaszolatlan kérdések tucatjai bolygatták, ahogy közelebb evezett a jelenség helyéhez. Remélte talán választ kap néhány kérdésére, ám semmi. Nem sokat látott, a Hold és csillagok fénye éppen, hogy elegendő volt a megfelelő tájékozódásra, de a koncentrikus köröknek nyoma sem volt. Távolabb úszott, egész a nagy szikla oromig, kikötötte a csónakot és óvatosan felkapaszkodott rá. Órák teltek el. Ő csak ott ült és figyelte, amint a fekete egyveleg felölti a csillagok által szőtt ezüstszürke köntöst, mire a Hold lehelet finomságú, lágy csillámport hint. Hasonló volt a szigeten tartott halottak napi ünnepséghez. Fehér fénypontok ezrei világították meg az Óceán fekete víztükrét, ez teljesen az ellentéte volt a reggel látott csodának. Ez komor volt, és magas távlatból nézve igen félelmetes. Élet és halál, nappal és éjszaka. Halászunkhoz hasonlóan a legtöbb szigeten elő ember mélyen vallásos, ezért is fordítanak nagy gondot halottaik emlékének ápolására a temető gondozásával. Vad borzongás járta át a testét, amint egy erősebb széllökés kísérteties hangokat hozott magával a víztömeg morajlásából. Élete folyamán először látja, hőn szeretett szigetcsoportjai és az őket körülölelő mindenség ezen arcát. Jelen helyzetben az különbözteti meg a többi embertő, hogy bár teljesen egyedül van, valahol egy Óceánból kinövő szikla ormon az éjszaka közepén, nem fél. Sokkal inkább meghökkentik a látottak, pozitív értelemben. Ez olyasféle tisztelet, amit eddig is érzett mind az Óceán, mind az azt védelmező Istenek felé, de nem ilyen mélységben. Az itt tapasztalt nyers erők, mint, a viharok, szél ereje, sötétség és napfény hatalma mind jobban elmélyítették hitét a természetben és az Istenekben. Annak ellenére, hogy közeleg a hajnal és nem látta a jelenséget nem volt csalódott. Új élménnyel gazdagodott, belül kiegyensúlyozottabbnak és lélekben erősebbnek érezte magát. Körülötte a sziklán megérezve a nap első sugarainak erejét, egymás után kezdtek megjelenni az iguánák és a változatos színekben pompázó gyíkfajták. Mind maguknak akarták azt a pár négyzetméternyi napsütötte területet, ami meleg életet tölthet hideg, merev végtagjaikba.

 

Az égen átadta nappali nővérének helyét a Hold, s lomha lassúsággal elhalványította több ezer körülötte csillogó fiát és lányát. Az éjjeli zordságot fokozatosan levetkőzi a hely. Északra a koralloktól három fős bálna család úszik el, a szikla orom alatt egy manátusz kutat hínárok után, az égen megjelennek a sirályok. Újra a csónakban, tekintete ismét az ismeretlen jelenség helye felé irányul, bár lentről kevésbé érzékelhető jól a valóság, lát valamit! Megragadja a lehetőséget és közelebb viszi hajóját. Alatta a víz színe hirtelen változik meg, mélykékből világos türkizkék ragyogásúvá, s feltűnik egy több ezres nagyságú arany- vörös színű halraj. Sosem látott még ehhez foghatót az előtt! A koncentrikus körök pedig itt vannak, úgy tűnik csak nappal látható ez a jelenség. William kíváncsiságánál talán csak tudatlanságából fakadó félelme nagyobb. Megtartja a kellő távolságot, majd úgy dönt, tüzetesebben akarja látni az egészet. Rögzítés, majd nagy levegővétel után a vízbe ugrik. Eleinte fel sem fogja, amit lát. Minnél tovább nézni, annál jobban közelebb akar úszni, de félelmei erősebbek. Mi van, ha veszélyes? Ezt a partszakaszt csak kevesen ismerik, ő egyedül van így senki sem jönne segíteni neki. Sok alkalommal jön felszínre újabb adag levegőért majd vissza merül, s a vízfelszín alatt zajló eseményeket bámulja. Az egész hasonlít arra, mikor egy száraz és nehéz tárgyat vízbe nyomunk. Ez először kiszorítja a vizet maga körül, majd több száz apró buborékot hátrahagyva fokozatosan engedi körülzárni felületét.  Mikor kis időre visszahúzódik a vízből, körülötte hínárok s halak tűnnek el, s csak a belőlük maradó darabok úsznak szerteszét az Óceán vízében. Pont, ezért nem mert közelebb úszni. Valami eltűnteti a halakat, a növényzetet, cafatokat hagy maga után belőlük. Alatta felkavarodik az iszap, zavaros lesz a víz, rengeteg érdekes kagyló tűnik elő a kavalkádból. Sokukból szintén csak kavargó darabok maradnak, a szinte láthatatlan erő szétroppantja házukat. Most először érzi úgy, szemeivel csak néz, de nem lát. Természetesen főhősünk nem vak, mindent lát maga körül, de nem eleget. Pont azt a lényeges dolgot nem képes meglátni, amitől értelmes magyarázatot nyernének a szeme előtt zajló események. Feldühíti... Annyira szeretne rájönni mivel, van dolga, hogy képes majd reggeltől estig a vízben maradni, étlen szomjan, teljesen kimerülésig hajszolva testét. Eközben több dologban bebizonyosodik: mi szerint vannak halrajok, amik szándékosan úsznak bele a kiszorított levegővel teli területbe, ami fölött négy darab koncentrikus kör látható a vízfelszínen, egymástól távol eső területeken. A kimerültség, éhség és a bűntudat, hogy a három nap múlva megbeszélt kagyló mennyiségből még semmit sem teljesített győzedelmeskednek fölötte. Ma különösen szeles idő van, apró tarajokat készít a szél a vízfelszínen. Hazafelé tartva, azon elmélkedik, újra eljön és kideríti, mi folyik itt. Nem lehet véletlen, hogy két alkalommal elsodródik, majd ugyanarra a helyre. Nem! Őt ide vonzza valami, tanakodik magában. Egy dologban biztos volt. Ha sikerül kiderítenie mivel van dolga az nagy valószínűséggel megváltoztatja majd az életét…