Rávágódik a szalmával kitömött vászonzsákra, a dézsa tartalmát sem volt ideje kiválogatni. Pedig holnap kemény napnak néz elébe, a vevő dupla adag osztrigát és nagyobb gyöngyöket követelt. Annak ellenére, hogy egész nap halászik nem volt más választása, belement a mennyiség emelésébe. Több munka, több pénz (kevesebb pihenés, és még keményebb életmód). Mind két szemét lassan behunyja, kezeit összekulcsolja tarkója alatt, egyik lábát hashoz húzza és keresztbe teszi rajta a másikat. Meditál, próbálja figyelmen kívül hagyni a falu emberei által keltette zajokat, és csak a tücskökre, madarakra, szél által keltett hangokra koncentrálni. Képzelhetitek, hogy ez a feladat egy vékony deszkalapokból összetákolt egyszobás kaibában mennyire bizonyul egyszerűnek. Néhány perc múlva álomba merül, vissza megy a ma felfedezett helyre. Most lent van, közvetlenül a jelenség mellett, de kivehetően továbbra sem látja, mivel van dolga, pusztán a körvonalait. Meg akarja érinteni, erős késztetést érez rá, hogy tegyen még egy lépést…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Annyira mélyen alszik, hogy nem ébreszti fel az éjszaka tomboló vihar, ami szerencsésen megkíméli faluja szélén összetákolt házát. Reggel a szokottnál is nagyobb pusztítás nyomaival van tele az egész falu. Szétszóródott törmelék és növény darabok mindenfelé, félig letarolt házak, iszaptól eláztatott véres, síró emberek szaladnak rokonaikat keresve. Különböző irányból érkeznek lakosok, akik segíteni próbálnak a sebesülteken, vagy épp saját hozzátartozóikat kutatják a romok alatt. Ahogy a központ felé tart, átmászik egy halom törmeléken és átugrik egy kisebb beton oszlopon. Elhalad egy asszony mellett, aki egy felismerhetetlenségig összeégett arcú halott férfit tart az ölében. Fölé borulva levegőt alig véve hangosan jajveszékelve sír, mindeközben szoknyáját átáztatta valami undorító sárgás folyadék. A helybéliek közül vannak, akik annyira a sokk hatása alá kerültek, hogy mozdulatlanul ülnek a hurrikán által félig ledózerolt házukban. Üveges tekintettel merednek maguk elé, mint aki nincs tudatában annak, mi történt. Halászunk megőrzi hidegvérét, sajnos nem újkeletű számra az ilyesfajta pusztítás. Kerülve a feltűnést és összetűzésbe történő keveredést gyorsan megkeresi a férfit, akinek az osztrigákat szokta eladni. Ő a falu belső részében él, ahova ritkán hatolnak be viharok. A ház ott van ahol szokott, szinte sértetlen, mindössze néhány ablak szorul cserére, mert hátulról rádőlt egy fa. Sikeresen megtalálja a kereset férfit, s a történtek ellenére lezajlik a szokásos cselekvéssor, Will odaadja az osztrigákat, a férfi elveszi, majd fizet. Végül abban maradnak, hogy a jelen helyzetre való tekintettel három nap múlva tart igényt újabb adag szállítmányra, de akkor az adagnak is háromszorosnak kell lennie, a legutóbb megállapodott mennyiség fényében. Mielőtt azt hinnéd, hogy főszereplőnk akár kis mértékben is hasonlít azon emberekhez akik, igyekeznek semmibe venni a történteket a későbbiekben, minden erőmmel igyekszem eloszlatni kételyid. Innen egyenesen a partra indult, útközben a kapott pénz felét egy idős férfinak adta, akinek meghalt a fia és egyedül maradt az unokájával. Segített egy asszonynak felemelni egy nagyobb törmelék darabot még két másik emberrel együtt, hogy kiszabadíthassák férjét egykori házuk romjai alól. Időközben érkeztek gépek és orvosok, amik segítettek a mentési munkálatokban és az emberek sérüléseinek ellátásában. Van, aki a körülményekhez képest is megtudta őrizni humorérzékét, egy idős férfi elvesztette az egyik karját. – Köszönöm a segítséget fiam, hál a jó Isten kettővel ajándékozott meg, így amíg csak egy is van, tőlem nem szabadul meg az asszony! – mondta miközben sebét kötözték, felesége hálálkodó könnyes szemeiből tudtam, az öreg mindig is ilyen volt. Közeledve a part felé házakra borult fákat, széltől kicsavart villanyvezetékeket és törmelék daraboktól megrongált sírokat lát. Ez az öreg temető rengeteg vihart megélt már, a falubeliek szinte mindig első dolgaik között volt helyreállítani az itt keletkezett károkat. Williamnek is van itt valakije, sírja mellé lépve a fejfa elé helyezi az út közben szedett virágokat. – Később eljövök és rendbe teszem a sírt, akkor tudunk beszélni. – kezével végig simított az öreg színét vesztett fejfán. Arca elkomorodik, az időközben apjáról felidézett halovány emlékkép gondolatától. Egy hasonló viharban vesztette életét, mikor másokon próbált segíteni. Számára egy igazi férfi volt, egy követendő életet élő apa, egy hős. Egy hős, aki alig ismerhette meg a fiát, olyan hamar távozott. Nyel egy hatalmasat, s igyekszik vissza fojtani rég elzárt emlékeit, majd hátrapillant még egyszer a falura. Nem fér a fejébe, hogy lehet egy ennyire gyönyörű helyen ilyen sok pusztító vihar. Igaz mindenben van valami jó, és ott rejlik a rossz. Úgy tűnik a sziget bámulatos szépsége és természeti gazdagsága párosul az azt sújtó csapásokkal. Valamiben biztos volt, akinek valaha is megadatik, hogy megismerje, a szigetet bármelyik arcával találkozzon is, sosem fogja elfelejteni. A nap végére annyira kimerült, hogy csak feküdt a csónakban az eget bámulva. Túl sok szörnyűségben volt része, hogy mindent egyszerre dolgozzon fel. Az Óceán hullámai lágyan ringatták a csónak testét, ez kisebb megnyugvással töltötte el. Az, hogy a sors pimasz fintora, vagy pusztán a véletlen műve sosem derül ki…