Nem vagyok olyan, mint a többi lány - igazából teljesen más vagyok. Ők is küzdenek az életben maradásért, mint mindenki ezen a helyen, de gyengék. Amíg a férfiak beléjük mártják kiéhezett, szerszámaikat, addig ez nálam pont fordítva történik. Az én kielégülésemet saját, rideg játékszerem beléjük mártása okozza. Senkit nem engedek közel magamhoz, aki pedig mégis szeretne jobban megismerni engem, az hamarabb ismerkedik meg a fényesen csillogó, fürgén mozgó késemmel.

Halál nyugalommal, érzelemmentesen fogom apró ujjaim szorításába, sokat tapasztalt fegyverem nyelét. Megtisztítom a mocsoktól, a sok romlott, fertőzött vértől és akkor hirtelen megpillantok egy férfit a szemközti utcában.

 

Rám néz és én állom a pillantását. Van benne valami; valami, amit még soha ezelőtt nem láttam.

Idejön, és a késemet visszateszem a kabátom belső zsebébe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magas, erős testalkatú. Karját hegek, tetoválások és szúrásnyomok tarkítják. Összeszorul a gyomrom, a tüdőm, a szívem pedig ólomsúlyú nehezékként veri szét mellkasomat.

Megszólít és beszélgetni kezdünk. Soha ezelőtt még nem éreztem ilyet és ez még jobban megrémít, mint eddig bármi. Jobb kezéből átveszi az égő cigarettát a másikba, beleszív és felém nyújtja. El akarok futni, el akarok menekülni, de nem bírok. Az agyam nem tud parancsolni a lábaimnak, azok mechanikus monotonitással követik egymást egyenesen az ismeretlen férfi mellett. Nem ismerem, mégis vele tartok. Ha akarnám, se tudnám előrántani a késem. Nem kell egymáshoz beszélnünk, nem kell mondanunk semmit, mert olyan, hogy kínos csend; már nem létezik többé.

 

Egy percre azt érzem, hogy a szívem sziklás hegycsúcsairól apró darabokban kezd omladozni a szilárd törmelék. Helyenként zöld hajtások nőnek, és talán valaha még újra virágot bonthatnak lelkem korhadt, kiszáradt fái.

 

Hetek telnek el, és mellette feküdni olyan, mintha újra megszületnék. Mintha nem létezne múlt és jövő, mintha soha nem ontottam volna ki egyetlen férfi életét sem. Nyugodt vagyok, és boldog.

Fekete pupillájának rejtélyes tükrében úgy látom magam, ahogyan mindig is akartam látni. Félelemmel tölt el a tudat, hogy vágyom az érintéseire, hangja mély tónusú dallamára. A furcsa, ismeretlen érzelmek nem testi vágyak és ettől a tudattól, halálos rémület tör rám. Szükségem van Rá.

Itt fekszik mellettem és testünket ruha fedi. 

Teljes a sötétség, csak az utcáról beszűrődő fakó, tompa fények engedik, hogy lássam erős, masszív hátának körvonalát. Lélegzik…

Figyelem.

Tudja, hogy legnagyobb vágyam az, hogy valaki úgy aludjon mellettem, mint most Ő; és tudom, hogy Ő is erre vágyik. Félelmet keltő agresszivitás és gyengédség párhuzama vonz hozzá.

Biztonságot érzek, mégis halálosan rettegek. Rettegek, hogy egyszer el kell engednem. Nem érdemlem meg őt. Nem érdemlem meg, hogy valakit ennyire szeressek. Ő az, akit akarok, és ő az, aki soha nem lehet az enyém.

 

Egy szörnyeteg vagyok.

 

Figyelem ahogy a háta erőteljes vonala föl-le mozog, mikor tüdejét kitágítja a dohos levegő. Nem engedhetem be, nem engedhetem meg neki, hogy meglásson engem, hogy része legyen a poklomnak. Látom, ahogy a karomra libben egy éhes szúnyog. Fullánkját beereszti a bőröm alá és teste megtelik a véremmel. Lassan lélegzem, és olyan, mintha körülöttem is minden lelassulna.

Egyre hangosabban hallom a belső hangom, mely torz mélységgel, vontatott lassúsággal sulykolja az igét; azt, amitől ugyanúgy félek mint attól, hogy valakit igazán meg tudok szeretni, hogy valaki igazán meg tud szeretni engem.

 

Halkan felülök az ágyban és szemeimet nem veszem le tökéletes, erős testéről, mely olyan nyugodtan és békésen fekszik mellettem, karnyújtásnyira. Az ágy megnyikordul mikor felállok, de Ő meg sem rezdül. Halk szuszogása, és az apró rovarok lármája az egyetlen zaj a szobában. Ösztönösen lábujjhegyre állok, kiosonok az előszobába és vakon kutatni kezdek a kabátom után.

Baljós árnyak szállják meg a levegőt, mely megnehezedik, érzem a vállamon és hallom a hangját. Megőrültem? Előveszem a kést a zsebemből, majd óvatosan, nesztelenül visszamegyek a szobába és megállok az ágy mellett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ő az egyetlen férfi, aki nem azért feküdt mellettem, mert testi vágyai voltak. Az egyetlen férfi, akiben először láttam meg saját árnyékomat és az egyetlen, aki mellett megélhettem a most csodás varázsát. Mégis megrémültem.

Arcom érzelemmentes és nyugodt.

A késsel együtt bebújok mellé az ágyba és átölelem. Felhorkan és egy pillanatra én is megrezzenek. Motyog valamit az orra alatt, kivehetetlen szavakat és azt érzem megtaláltam azt a férfit, akiért akár az életem is odaadnám, aki a Mindent jelenthetné számomra.

Mégis megrettenek. Halálfélelem fog el a tudattól, hogy megtaláltam Önmagam és attól, hogy ez a férfi teljesen belém lát. Látja a meztelen valóságot, azt, hogy nem vagyok más, mint egy magára maradt, kalitkába zárt, vergődő madárka. Azt hittem, hogy az erős ketrec kulcsát mélyre rejtettem, de Ő megtalálta. Nem engedhetem meg neki, hogy kinyissa, mert félek, hogy ő is rabja lesz. Nincs kiút. Nincs már kéklő égbolt, csak rácsok, és ezek mögött a rácsok mögött nem fér el két szív. Ő jobbat érdemel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megmarkolom a kést, majd gyengéden és lágyan beleeresztem a mellkasába.

Felordít, rám pillant és fájdalmas szemeiben ott a sorsom lepecsételve. Kihúzom a kést és beletolom a hasába, olyan mélyre, amilyen mélyre ő szánthatott volna lelkem labirintusában. Szemei megtelnek könnyel, kezei elernyednek és már nem szorítanak többé.

Átölelem és percek múlva a lepedő vérvörössé ázik alattunk.

 

Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam, és egyedül is leszek. Minden egyes késszúrással magasabbra építem magam körül a kőfalat, melyet Ő, le tudott volna rombolni.