Az utcákon rothadó szag terjeng, patkányok és csótányok járják kaotikus keringőjüket a házak aljában. Az eső szinte mindig esik, a pocsolyákat pedig éjfeketére festi a vér, melyen csak a bűn füstjétől tövig égett cigarettacsikkek lebegnek. Ebben a városban csak az a nő marad életben, aki önzetlenül odaadja testének minden apró porcikáját az erősebbik nemnek.

Hajnalodik, de ezt csak az óramutató jelenlegi állásából lehet kikövetkeztetni.

Közeleg a reggel, de ez a hely nappal is épp olyan sötét, mint éjjel. Gyilkosok, stricik, prostituáltak, pszichopata őrültek tanyája. Minden épület sarkában lappang a gonosz és a járdákon bomladozó testek bűze önti el a szűk, nedves utcákat.

Itt nappal senkit nem látni az utcákon, csak a letépett ruhák foszlányai és a démoni éj maradványai azok, amik megtöltik ezt a sivár betondzsungelt.

Ami itt az éj leple alatt zajlik, soha nem szivárog ki. Ha valaki a városba jön, vagy beszippantja a rendszer és ő is gyilkolni kezd, vagy vörös vérével együtt ő maga is lefolyik az egyik csatornán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogy miért szeretek mégis itt élni? Beolvadtam, vagy soha nem fogok beolvadni, és ezért élek még ma is. Itt soha semmiben és senkiben nem lehetsz biztos. Itt mindenki saját maga ura, és mindenki a személyes és független törvényeihez tartja magát. Az enyém egész hamar kialakult…Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először kellett embert ölnöm. Soha, még a legsötétebb álmaimban sem gondoltam, hogy erre kényszerülök. Belül mindig megpróbáltam ártatlan kislány maradni, aki reménykedik egy szebb világban, ahol jó emberek élnek, de ez a világ romlott és beteg. Erre akkor jöttem rá, amikor leszúrtam azt a férfit.

Éjszaka volt, csillagokat és egyéb más égitesteket nem sűrűn látni errefelé. A feketén gomolygó, vészjósló fellegek folytonos őrei voltak ennek a helynek. Elindultam sétálni, „friss” levegőt szívni, melybe akár bele is kapaszkodhattam volna, mert a rettenet és a folyton jelen lévő orrfacsaró aroma, már-már tapintható jelenség volt.

Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a fenekemre csap és megmarkolja a karomat. Amikor megfordultam, egy félszemű, őszes fazon nézett velem farkasszemet. Jóval magasabb volt mint én, arcán óriási hegek és vérző vágások voltak. Tudtam, hogy egyszer olyan sorsra jutok, mint a többi lány errefelé, de még nem voltam rá felkészülve. Nem sikíthattam, mert az csak még több csótányt vonzott volna körém. Ki vannak ezek éhezve a félelemmel dúsított keblű, elhagyatott, sikoltozós lányokra.

 

Miután elmondta érdekfeszítően izgalmas monológját arról, hogy mennyire szeretné megmártani bennem a hőn imádott férgét, ami a lába között rohad, fogtam magam és előhúztam a kést a kabátom alól. Olyan hirtelen történt mindez, hogy védekezni sem volt ideje. Úgy tettem ezt, mintha már egy korábban leforgatott filmet néznék a fejemben.

Természetes volt.

 

Fogtam a kést és mélyen a gyomrába szúrtam. Felhorkantott, megszorította a nyakam és csatornaszagú száját harapásra nyitotta. A szeme megtelt dühvel, és talán némi félelemmel, de lehet, hogy ezt csak én beszéltem be magamnak. Szerettem volna, ha fél. Szerettem volna, ha úgy fél mint ahogy én.

Egy pillanat múlva már véres köpeteitől ázott az arcom, és én egyre gyorsabban kezdtem szurkálni. Torkom szakadtából ordítottam, az arcomat ellepte a könny és a nyálas vér keveréke. A körvonalak homályosodni kezdtek és egyre tisztábban hallottam, ahogy a kés átszúródik a húson és megsérti a szöveteket. Már nem élt, de én még döftem rajta egy párat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az eső esett, a pocsolyákat pedig éjfeketére festette a vér, mely könnyeimmel keveredett. Akkor sírtam utoljára. Akkor ébredtem rá, hogy ez egy romlott világ, ahol senkiben nem bízhatsz meg. Egy sziget, melyen a rothadás vert tanyát és ha életben akarsz maradni, fel kell venned vele a harcot.

 

Grafika: Létai Márton