Hangokat hallok. Amikor este álomra hajtom a fejem, és megpróbálok elaludni látogatóim érkeznek. Suttognak, motyognak és hadarnak. Alig értem mit mondanak. Egyszerre beszélnek.

Az ablakon keresztül beszűrődnek a város mesterséges fényei, és a bordélyházakból kiszűrődő sikolyok megrezegtetik az áporodott levegő durva molekuláit. Lassan lélegzem, és a sötét plafont bámulom. Ma este is eljönnek, érzem. Már hallom őket. Orromat megcsapja a klór fojtogató szaga. Felülök az ágyon és megpróbálom tagjaim remegését csökkenteni. A hullámokban rám törő borzongások egyre erősödnek és nem tudok a testemnek parancsolni. Fogaim olyan erővel kocognak egymásnak hogy ritmikus taktusai visszaverődnek az üres szoba falairól.

 

„Ébredj fel!” – mondja nekem az egyik suttogó, miközben testem pánikszerű remegései felerősödnek. Nem alszom, vagyis nem tudom, hogy éppen mit csinálok. A tüdőm egyre nehezebb, mely minden egyes rángásra egyre szűkebb és szűkebb lesz. Nem fér bele több levegő. A szoba falai egyre közelebb jönnek hozzám és beszorítanak.

A plafon a lélegzetvételeim ütemes tempójában ereszkedik lefelé. Ordítanék, de nem nyílik ki a szám. Látom és hallom, hogy mi történik körülöttem, reagálni szeretnék, de a testem nem mozdul. Az, amit látok, és amit a testem tesz, nem az amit belül érzek. Belül tátongó üres tér, kívül közelgő sötét falak. Belül szavak és érzelmek, kívül öntudatlanul, görcsösen rázkódó test. Belül látok, kívül teljesen vak vagyok. Idáig űztem magam. Hogy pontosan hova? Egy szigetre, a rothadás szigetére. Lelkem mélyébe, az üres és kietlen pokolba, amit saját magam hoztam létre. 

Halvány fénycsóva jelenik meg előttem és ott állok magammal szemben, fejemen kötés.

Elestem. Bevertem a fejem. Leszúrtak. A filmkockák mintha láthatatlan tűzben égnének porrá, és csak a hamu marad minden emlékből.

A falak egyre jobban szorítanak, izmaim újra és újra megfeszülnek, a tüdőm egyre kisebb, melyet egy hosszan, egységesen sípoló géphang szakít meg. Hirtelen minden olyan csendes és nyugodt lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A távolból mély tónusú férfihangot hallok. A fejemben visszhangzik. „Nem hagyhatjuk abba az intubációt, kezdjék meg az újraélesztést!”

Már nem fáj semmi. Könnyű vagyok és a hangok sem zavarnak. Nem tudom, hogy a sötét falak most összenyomtak, vagy hirtelen semmivé foszlottak, - de most jó.

Hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomon és eltűnök, majd megjelenek magamban újra. A nyomás ismétlődik, addig amíg a folytonos, sípoló hang fel nem szakadozik és egyenletes tempóba nem jelzi szívem lassú, fájdalmas dobbanásait.

Résnyire nyitom a szemeimet, a fény belehatol a pupillámba, majd a retinára kerülve megfordítja a képet és egy hófehér szobában találom magam. Egy nő ül az ágyamnál. Beszél, de egy szavát sem értem, sosem láttam még ez előtt, de érzem, hogy arca a porrá égett filmszalag hamui között lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hetek óta várják, hogy felébredjek. Olyan ez, mint amikor a kisbaba megszületik és elsőször látja a világot. Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi van bennem? Kit szerettem és kit szerethetek?  Minden válasz bennem van, érzem, de emlékeim hamvai még használhatatlanok.

Egy férfi sétál oda az ágyam mellé, magas, erős testalkatú. Fehér köpenye tökéletesen kiadja masszív hátának körvonalát, a karján lévő halovány hegek pedig szokatlanul ismerősnek tűnnek. Összeszorul a gyomrom, a tüdőm, a szívem pedig ólomsúlyú nehezékként veri szét mellkasomat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Belenézek a szemébe, és sötét pupillájának rejtélyes tükrében megpillantok egy nőt. Egy nőt, akit többször megszurkált és fejbevágott élete szerelme, és ezt a traumát próbálta élet és halál között feldolgozni egy helyen, egy távoli szigeten. Látok egy nőt, aki öt hétig kómában feküdt, és egy nőt; aki meghalt azért, hogy újra szerethessen.