"Nem vagyok komponista, és tényleg nincsen semmilyen klasszikus zenei hátterem."-

mondta ezt maga Yann Tiersen, a zeneszerző, akit ebben a cikkben szeretnék bemutatni.

Ezt a tehetséges nem komponista-komponista a nagyközönségnek elsősorban az Amélie

és a Good Bye, Lenin! c. filmek soundtrackjei miatt lehet ismerős, de valószínűleg senkit sem

érdekel, különösebben, hogy mégis ki és mi lehet a híres filmzenék mögött.  Kár, mert

igencsak érdekes- és hullámvölgyekkel teli- volt az ide vezető útja.

Yann Tiersen 1970. június 23-án született Brestben (Franciaország). Mondhatni, igazi

csodagyerek volt, négy évesen már zongorázott, két évvel később pedig emellett hegedülni

is elkezdett. Már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ég is zenésznek teremtette, de nem a visszahúzódó, nyugodt fajtának, mint amilyennek az ember egy zongora- vagy hegedűművészt gondolna.

13 éves volt ugyanis, amikor ő is erőteljesen kamaszodni kezdett: elege lett, ezért állítólag a szó szoros értelmében eltörte a hegedűjét! Vett helyette egy elektromos gitárt, rockbandát alapított,  aztán pedig tanulás helyett próbákra és különböző koncertekre járt Rennes-ben. Meghallgathatott olyan híres együtteseket, mint például a Nirvana, a The Cramps vagy a Suicide- ezek az élmények kétségkívül nagy hatással voltak a későbbi karrierjére.

Nem meglepő módon az előbb említett banda egy idő után feloszlott, de a rockerkorszaka itt még nem ért véget, az elsőt még több további együttes is követte, főleg a nyolcvanas években. Azonban mint kiderült, mégsem ez volt az igazán neki való világ: ahogy a legtöbb hozzá hasonló fiatal esetében, nála is alábbhagyott a rock iránti szenvedély, még ha nem is tűnt el teljesen. Visszatért a komolyzenei alapjaihoz (feltételezem, valahonnan egy új hegedűt is leakasztott magának), és háttérzenéket írt filmekhez. Ezek nem voltak különösebben jelentős művek, tényleg kicsiben kezdte, a világ évekig még csak a létezéséről sem tudott. Az első albuma is csak 1995-ben jelent meg La valse des monstres (A szörnyek keringője) címmel, de ekkor még senki sem figyelt fel rá.

Bár három évvel később, a második albumának (La Phare- A fényszóró) megjelenése után Franciaországban már kezdett kikecmeregni az őt övező homályból, nemzetközileg csak 2001-ben került be a Yann Tiersen név a köztudatba. Nem véletlenül, hiszen ekkor debütált az Amélie csodálatos élete c. film, ami egy csapásra világhírűvé tette, több díjat is bezsebelt vele. Két évvel később ő komponálta a Good Bye, Lenin! zenéjét is.

Yann Tiersen esetében sem tartom fontosnak a biográfiát. Csinált, amit csinált, írt, amit írt. Illik megjegyezni a két filmet, nem árt tudni, hogy ő vetette papírra azt a sok hangjegyet, ami tényleg nem kis teljesítmény, de ennyi. Amit igazán érdemlegesnek és érdekesnek, az az ember, aki az egész mögött áll. Az életút, amit bejárt. Nem, most sem állok neki ömlengeni arról, hogy mekkora tehetséget kapott a világ az ő személyében, vagy hogy mennyit dolgozott a sikerért. Igen, nyilvánvaló, hogy így van és így volt, de engem nem ezek a dolgok fogtak meg. Hihetetlen ironikus, de mindenekelőtt inkább emberi, amit ő végigcsinált. Nem volt más, mint egy lázadó (ugyanakkor viszont roppant tehetséges) tinédzser, akiből senki nem nézte volna ki, hogy később komoly zeneszerző lesz. Ő nem a tipikus visszahúzódó, magának való, csendes művészgyerek volt, mint sok más pályatársa.

Egyszer ezt mondta: "Nincs határ a klasszikus és a populáris zene között, azzal dolgozol, amivel akarsz. Számomra természetes, hogy több különböző hangszert, szerkezetet, hangot és zajt használok, mert az élet is pont ilyen." És pontosan ez az, ami leírja az ő zenéjét. Ő arra ír darabot, ami éppen eszébe jut. Lehet, hogy ez éppen szimplán egy zongora, de gyakran előfordul a műveiben a harmonika és a hegedű is, valamint – itt tessék jól figyelni- a bicikli, gyerekzongora és írógép is. Igen, írógép- ami egyébként gyakorlatilag egy a dobéhoz hasonló funkciót töltött be. Gyönyörűek a zongoradarabjai is, de a „fura” művei az igazán különlegesek, amik egyedivé teszik a munkásságát.

Zárásképp pedig újra magától Yann Tiersentől idéznék: "Csak játsszunk a hangokkal, felejtsünk el mindent, amit a zenéről tanultunk, egyszerűen csak kövessük az ösztöneinket."