"Azon a napon, amikor olyan nő kerül az utadba, akiből a fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni."

 

         Dunát lehetne rekeszteni a neten keringő nyálas, szerelmes idézetekkel. Feltételezem, azt mindenki tudja, hogy ezek a mélyenszántó gondolatok nem a 12 éves Facebook oldal- tulajdonos kislányok fejéből pattannak ki, de akkor mégis kiéből? Le merném fogadni, hogy az esetek többségében még az sem tudja, hogy kitől származik a gondolat, aki megosztja, az olvasó pedig pláne nem . Mivel az előbb említett oldalak esetében én is csak olvasó vagyok, általában nekem sincs halvány lila gőzöm sem arról, hogy mégis kihez tartozik egy-egy sor, de a legelcsépeltebbek azért általában szöget ütnek a fejembe. Néhanapján pedig, ha elkezd érdekelni egy bizonyos író, vagy költő, nézek nagyokat, amikor rájövök, hogy sokszor a legnagyobb lángelmék filozofálásai alacsonyodtak közönséges facebookos szállóigékké.

          Ez most sem volt másképp. Pár hónapja eszméltem csak rá, hogy még az alsós osztályfőnököm is egy Victor Hugo- idézetet írt az emlékkönyvembe. Nem hinném, hogy ez lealacsonyodásnak számít. Hatalmas dolog, hogy még ma is van aktualitása annak, amit valaki több, mint százharminc évvel ezelőtt papírra vetett. Hihetetlen, hogy a gondolatai ugyanúgy illenek a jelen kor embereire, mint az egy-két évszázaddal ezelőttiekre.

        Csak néztem és néztem az idézeteket. Gyönyörű megfogalmazásai voltak minden emberi kapcsolatnak, szerelemnek, barátságnak, házasságnak, családnak… Azt gondoltam, hogy aki ilyet írt, annak csodálatos élete lehetett- fantasztikus feleséggel, boldog házassággal, gyerekekkel. Ehhez képest kiábrándító, milyen volt Hugo valódi magánélete…

 

"A szerelmi regényekben annyira elcsépelték már az "egyetlen szemvillanás"-t, hogy végül már szinte pellengére állították. Manapság már alig-alig merné valaki azt mondani egy emberpárról, hogy "meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt". Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, és csakis így. Ami még hozzájárul, az mind járulék, és csak később következik. Nincs kézzelfoghatóbb valóság, mint két lélek elemi erejű megrázkódtatása, mikor ezt a szikrát egymásba pattintják."

 

        Tizenhét éves volt, amikor beleszeretett a későbbi feleségébe- pontosabban tizenhét

éves volt akkor, amikor bevallotta neki. Semmi különleges nincs a történetben: a családjaik

jó viszonyban voltak, így Adѐle és Victor Hugo rengeteget játszottak együtt kiskorukban.

Felnőttek, bevallották egymásnak a szerelmüket, és levelezni kezdtek. Ekkor a legerősebb

kapocs köztük még a két család közti barátság volt, így amikor Hugoék és Foucherék

eltávolodtak egymástól, a két szerelmes üzenetváltásai is abbamaradtak. Ez a szünet

azonban nem tartott sokáig, 1821-ben, Hugo édesanyjának halálakor eljegyezték

egymást. Az előző részben említettem, hogy a 19 éves fiú ekkor már rendszeres

jövedelemre tett szert a király jóvoltából, így Adѐle szülei sem tiltakozhattak a házasság

ellen: a következő évben már egybe is kelhettek.

        A kapcsolatuk kezdetben kifejezetten erős és szenvedélyes volt, de a lányt, akinek eleve nem volt túl sok érzéke az irodalomhoz, hamar megijesztette férje hírneve. Egyre inkább megpróbált visszahúzódni a nyilvánosság elől- csakhogy Hugo életében ez akkor már hatalmas szerepet játszott, így ehhez a férje életének egy részéből is ki kellett szállnia. Lélekben már ekkor válaszfal került közéjük a házasságukban, de nem voltak boldogtalanok. Hugo csodaszép verseket írt a feleségéhez, gyerekeik születtek, és még a szerelem is megvolt köztük. Az ellentétek azonban hamarosan egyre nyilvánvalóbbá és kiélezettebbé váltak…

Mindenki tudta, hogy a személyükben két különböző embert hozott össze a sors. Mit tud kezdeni hosszú távon egy irodalmár- aki egy életen át hűséges, valódi társra vágyott- egy olyan nővel, aki, bár nagyon szépen rajzol, mit sem konyít mindahhoz, amit ő véghezvisz? Mihez kezdjen egy híres művész egy feleséggel, aki mindenáron kerülni akarja a rivaldafényt?  Hugo egyre többet írt és publikált, évről évre többet keresett, lassacskán már mindenki ismerte a nevét. Adѐle ezzel egyidőben már-már elkeseredetten próbált homályba burkolózni a férje mellett, és inkább tudomást sem venni annak hírnevéről. Szerették egymást, de egy idő után a gyerekeik mellett már nem maradt bennük semmi közös.

        Így történhetett, hogy Adѐle azt sem utasította vissza, amikor egy barátjuk közeledni kezdett hozzá. Nagyon jól tudta, hogy már a férje sem hűséges hozzá, hiszen akkorra már annyira megromlott a házasságuk, hogy Hugonak még a nőügyeit sem kellett rejtegetnie előle- állítólag még az egyik fia feleségével is volt egy afférja! Rengeteg nővel volt dolga, de mindig visszatért egy bizonyos Juliette nevű nőhöz, akivel- bár nem éltek együtt- sokáig együtt voltak.

        Utolsó lányuk születése után a házastársak olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy Hugo Napóleon államcsínye után sem a neje, hanem a szeretője segítségével menekült külföldre. Már nem Adѐle-hez, hanem a Juliettehez írt verseket, és nem házassági évfordulókat ünnepelt, hanem a vele való megismerkedés napján koccintott minden évben.

        Adѐle kétségkívül jó anya volt, és maga Hugo is imádta mint az öt gyermekét- akik közül négyet neki kellett eltemetnie. Csak Adѐle, a legkisebb lánya élte túl az apját, de ő életének nagy részét szanatóriumban töltötte. Az egymást követő tragédiák alatt és után Hugo az unokáiban kereste mindazt, amit az évek során elveszített. Rajongásig szerette őket, mindent megadott nekik, amit csak lehetett.

Az életben az a legnagyobb boldogság, ha biztosan tudjuk, hogy szeretnek minket.

 

        A leggyönyörűbb dolgokat írta a szerelemről, holott neki nem igazán volt

felhőtlen a magánélete és a házassága. Elvett egy nőt, akit szeretett ugyan, de mégsem

teljesedett be köztük az a sírig tartó, örök szerelem, amiről olyan sokszor regélt.

Ódákat zengett az apaság szépségeiről, de ezektől őt fokozatosan szinte teljesen

megfosztották. Nyilvánvaló, hogy nem csak a körülmények áldozata volt, hiszen az ő

viselkedése sem volt mindig példaértékű, de talán mégis több pofont kapott annál, mint

amit megérdemelt volna.

        Ahogy azt két hete is írtam, szinte csoda, hogy Victor Hugo nem bolondult meg

(bár feljegyeztek róla érdekes dolgokat, állítólag például minden ruháját levetette,

és bezárkózott egy szobába, ha írni kezdett). Egy normális, békés, szeretetteljes életre

vágyott, ehelyett csapások egész sorát kapta. A szerelmét vette feleségül, a gyerekei is

imádták őt és viszont, de mégis csak kevés dolog alakult úgy, mint ahogy azt ő eltervezte.

Persze az ember nem várhatja el, hogy az élet minden fordulata neki kedvezzen, Hugo

élete mégis különösen durvának tűnik. Még ehhez képest is. Élete utolsó évtizedére már nem maradt gyereke, aki támogathatta volna. Minden örömét az unokáiban és a hivatásában találta meg- talán ezért tudta végigcsinálni.

 

"A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni."