„Aki ábrándozik, az alkot. Minden vágy hívás. Aki légvárakat épít, az kikényszeríti a valóságot is.”

 

 

        Voltak művészek, akiknél már fiatal korban megmutatkozott a tehetség. Akár már a

húszas éveik elejére hatalmas dolgokat vittek véghez, sorra adták ki a műveiket, világhírre

tettek szert. Tömegek lesték minden szavukat, bármi, amit mondtak, szent és igaz volt.

Néha azért, mert ezt felelősségnek tekintették, néha csak egyszerű tenni akarásból viszont

ezek az emberek ritkán tudtak egy helyben maradni. A nagy részük aktívan politizált, sok

esetben rossz oldalon foglalt állást, sőt, ha egy mód volt rá, önként csatába is vonultak.

Ilyenkor elég volt egy jól irányzott kardcsapás vagy a vakon követett politikus halála, és

már csak tehetetlenül, egy halom föld alól szemlélhették a további eseményeket.

        Persze nem lehet általánosítani, de rengeteg tehetséges író és költő pályafutása szakadt

meg nagyon fiatalon. Volt, aki háborúban/forradalomban halt meg, akadt, akit egy-egy

rendszer bukása után üldözni kezdtek, és halálra ítéltek, de persze szép számmal voltak azok

is, akik szanatóriumban végezték, és/vagy öngyilkosok lettek. 

Lényeg a lényeg: ha végignézünk a világtörténelmet, rengeteg tragikus sorsú írót és költőt

látunk; az én kedvenceim közül legalábbis nagyon kevesen élték meg az unokáik születését-

volt, aki még a gyerekeiét sem. Éppen ezért üdítő, hogy most egy olyan emberről írhatok,

úaki megtett mindent, amit az előbb említett társai is, nem ült egy helyben, keményen harcolt az igazáért, mégis 83 évet élt, és annak ellenére, hogy őt is rengeteg csapás és tragédia érte, nem bolondult meg.

        Victor Hugo 1802. február 26-án született Besançonban, egy francia nagyvárosban- tehetős, grófi családba.  Édesapja Napóleon seregében szolgált, így amikor a fia születése után kevesebb, mint két hónappal Marseille-be helyezték át, az egész család költözött, Hugo pedig sosem látta újra a szülővárosát.

Későbbi gondolkodását szülei meggyőződése alapozhatta meg: édesanyja királypárti volt, apja pedig –ahogy előbb is említettem- hűségesen szolgálta I. Napóleont. Ezenkívül már gyerekkorában több különböző felfogással találkozhatott, hiszen nagyon sokat költöztek, nem csak országon belül.

       Nem tudni, pontosan mikor kezdett írni, mindössze annyi biztos, hogy rengeteg versét megsemmisítette: a legkorábbi megtalált verses füzete a tizenegyedik volt! Gyerekkorában is egyértelmű ambíciói voltak, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy még fejlődnie kell- valószínűleg azt is sejtette, hogy később sokkal, de sokkal jobb lesz. Egy füzete végére ezt a jegyzetet firkantotta:

 

„Kedves barátom, ki ezt olvasod, ne bírálj dühös gúnnyal, s a versek gyengeségét nézd el zsenge korom miatt”.

 

       Kiskori verseit folyamatosan javítgatta, tehát valószínűleg a tíz megsemmisített füzet tartalma sem veszett el teljesen, csak átírta őket.  Fiatalon is megvoltak szinte ugyanazok a gondolatai, mint pár évvel később, egyszerűen csak nem volt még a megfelelő eszközök és a kellő tapasztalat birtokában ahhoz, hogy ki is tudja fejezni őket.

        Tizenöt éves volt, amikor részt vett a Francia Akadémia egyik pályázatán. A bírák el voltak ájulva tőle, de aztán meglátták a korát… Mind azt hitték, hogy bolondot akarnak csinálni belőlük. El sem tudták képzelni, hogy egy tizenöt éves fiú olyat írjon, mint a A tanulás adta öröm valamennyi élethelyzetben (ugye, hogy már a címe is sántít?), ezért nem részesítették semmiféle díjban, csak „megdicsérték”. Két későbbi pályázaton viszont olyan eredményesen szerepelt, hogy még az iskolát is abbahagyta annak érdekében, hogy kizárólag az írásnak élhessen.

       17 évesen két testvérével megalapította a Le Conservateur Littéraire c. lapot, ami kezdő költőként (és újság-, valamint regényíróként) remek ugródeszkaként szolgált számára. Bár a folyóirat két év után megszűnt, Hugo ezalatt a rövid idő alatt is magára tudta irányítani a figyelmet annyira, hogy az emberek érdeklődjenek a későbbi művei iránt is.

        1820-ban (18 évesen!) évi 2000 frank jövedelemre tett szert királyi kegydíj formájában, amikor ódát írt Berry hercegének meggyilkolásáról, majd 1821-ben újabb évi 1000 frankkal jutalmazták a Bourbon-dinasztiát dicsérő verseiért, amik az Ódák c. első verseskötetében jelentek meg. Tehát még húsz éves sem volt, amikor 3000 franknyi biztos keresettel rendelkezett- amellett, hogy egyébként sem szegény családból származott. Biztos anyagi háttérrel pedig a megházasodás sem okozhatott gondot…