Ezeknek a soroknak történetük van, érzéseket mesélnek el. A szerelemnek azt oldalát mutatja be ahol a félelem meg szűnik, s csak a szívdobogtató extázis létezik. Olyan hatással van, hogy a kezeid csárdást járnak és az oxigén képtelen eljutni a tüdődig.

 

Tegnap este, amikor rám mosolygott egy ismerős arc, az öröm elöntötte szívemet. A cigaretta füstje beterítette az egész szobát a nosztalgiával együtt. Annyi idő telt már el, s mi még mindig ülünk az asztalnál, ugyan arról beszélve s ugyan azt a kávét kortyolgatva. Igazából csak az újság peremén olvasható dátum változott meg (mondjuk, talán egy kicsivel szebbek is lettünk, az idő előrehaladtával). Mindig roppant intelligensnek tartottuk magunkat, meg persze nagyon bölcsnek, ugyan így van ez még ma is. Az asztal másik felén ülve vissza gondoltam arra, hogy honnan is indulhatott mindez. 

 

Talán tizenegy éves lehettem, amikor édesanyámmal sétálgattam egy üdülőközpont utcáin, és meghallottam azt a lágy dallamot. Az elmémbe égett az a pillanat. Megtorpantam, s elengedtem a kezét. A szívem már akkor kiugrott a helyéről. Sok idő telt el mikor a dal egyszer csak elhalkult, kikerekedett szemekkel néztem fel rá, s csak annyit tudtam kérdezni tőle; – Anya mi volt ez? Mosolyogott, s talán egy kis büszkeség is elöntötte abban a másodpercben. – Kislányom, ez, az a zenekar, ami életet ad, s szebbé teszi a fájdalmat, boldogabbá a magányt.
A nevük olyan gyönyörű, mint a vörös rózsa, s olyan gyötrelmes extázist kelt benned mintha fegyvert tartanának az arcodhoz. Ez a Guns and Roses – s talán itt kezdődött el az életem is.

 

Mindez nyolc éve történt… Igen, ahogy szól a mondás – ez még gombócból is nagyon sok.
Ülök a teljesen üres lakásban, így „felnőtt” (engedjétek meg a költői túlzásokat… mindenki tudja, hogy sohasem fogok felnőni) fejjel és a November Rain olyan hatást gyakorol rám, hogy legszívesebben széttépném a világomat, felgyújtanám a bútorokat, s szép lassan, az egész porrá égne. Mindezek után, a dal felénél, megérkezik Saul Hudson (Slash), aki azzal az eszméletlen gitárszólóval eloltja a tüzet, s egy szempillantás alatt megtisztítja az elmémet.

 

Egy villámcsapás alatt életeket változtattak meg. Úgy törtek be a köztudatba, mint a hurrikán, s olyan nyomot is hagytak bennünk. Kisgyerekek ezrei tátott szájjal nézték, ahogy Slash megpenget egy húrt, s azt, ahogy a zene életre kel kezében.

Lányok ezrei remegő lábbal nézték Axl arany haját, s énekelték vele a Don’t Cryt (természetesen zokogva).

 

Axl nem teljesen volt elviselhető személyiség, így a banda számos cserén esett át, ám a legnagyobb változást még is Saul Hudson távozása tette. Talán sokaknak megfordult a fejében az, hogy, hogyan is működhetne így a zenekar. Hogyan is maradhatna meg nélküle a Guns and Roses. Teljesen jogosak a félelmek.

 

Axl hihetetlent alkotott szerintem, képes volt Slash távozásai után is olyan óriási szenvedéllyel bíró dalokat kiadni, mint például a This I Love. Olyan hatást gyakorol az ember lelkére, hogy hírtelen nem bírja el. Ahogy halad a dal, úgy rogyok a földre. Körbe fonja testemet, szorít, tép, éget, majd ismételten egy olyan gitárszólónak lehetünk tanúi, ami megadja a kegyelemdöfést. Bele a szívbe, a szívem közepére.
Szép lassan rájövünk, hogy nem véletlen tartják Bucketheadet mindenidők egyik legnagyobb gitárosának.

 

A Guns and Roses 1985-ben alapította meg Axl Rose és Izzy Stradlin Los Angelesben. A rock történelem egyik legsikeresebb zenekara, a ’80-as ’90-es évek legmeghatározóbb együttese. Világszerte több mint 100 millió albumot adtak el, ebből csak az Amerikai Egyesült Államokban 46 milliót. 2012-ben az együttest beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame legendái közé.

 

"Hallják a zenét? Én mindenben azt hallom... A szélben, a levegőben, a fényben... Körülvesz minket.  Csak át kell adni magunkat a sodrásának. Nem kell mást tenni, csak figyelni. Ahol felnőttem, nem akarták, hogy hallgassam a zenét. De amikor egyedül vagyok növekedni kezd bennem és ha megtanulnám lejátszani, talán ők is hallanák.  Tudnák, hogy az övéké vagyok és eljönnének..."
-August Rush