Manapság különböző körökben hallhattunk már a bizonyos, misztikus huszonhetes számról. Véletlen egybeesés talán vagy az élet misztikuma is lehet… Akár mélyebbre is hatolhatnánk, filozofálhatnánk arról, hogy milyen reális magyarázata van annak, hogy kiemelkedően nagy zenészeink a huszonhetedik életévükben elhunytak. Talán ők voltak az ördög gyermekei? Nagyot alkottak, egy új világot fedeztek fel, olyan világot ahol az álmok tényleg valóra vállnak, ahol a fájdalom, a düh, a halál és a szeretet egy és ugyan az. Őket valójában tényleg ez kötötte össze, életük mozgatórugója valami ilyesmi lehetett. Őrjítő fájdalommal éltek s minden nap dühösen ébredtek, mert szerették ezt a fájdalmat, olyannyira, hogy bele is haltak.

 

Kezdeném, azzal az úriemberrel kinek az életét már régóta vizslatom, kutatom. Filozófiailag s egyaránt pszichológiailag is elég figyelemre méltó az életrajza. Szerette hangoztatni elviselhetetlen fájdalmát. Óriási művész volt, s halálával elvitt belőlünk valamit. Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy megunjam a tanulmányozását.

 

Kurt Donald Cobain, 1967. február 20.-án látta meg a napvilágot. Ahogy olvashattuk már, Kurt élete nem éppen volt fenékig tejfel. Mindig egy meg nem értett művész volt, lázadó korát a világgal szemben, élete végéig űzte, ami érthető is. A család, ami körül vette elég labilis volt érzelmi téren, ennek következtében Kurt szivacsként szívta magába a negatív világszemléletet, valójában belebetegedett szülei különválásába. Egy interjú keretei között ezt így fogalmazta meg. „Emlékszem, szégyelltem magamat, nem tudni, miért. Szégyelltem magam a szüleim miatt. Nem tudtam a barátaimra nézni az iskolában többé, mert kétségbeesetten akartam, hogy egy klasszikus, átlagos családban éljek én is: anya, apa. Akartam azt a biztonságot. A szüleim még jó néhány évig nehezteltek rám ezért.”

A Nirvana, Dave Grohl megtalálásával indult el a cél egyenesbe. 1991-ben jelent meg első nagylemezük a Nevermind, ami a zenekar hihetetlen sikerét hozta. Ezen belül a Smells Like Teen Spirit volt az a nagysikerű dal mi Kurt nagy renoméját hozta. A zenei média a dalt egyenesen egy generáció himnuszaként emlegette. Kurt nem bírta elviselni a felé áramló nagy szeretet és tiszteletet. Félt minden féle s fajta érzelemtől. Igazából, hogy várjuk el tőle, hogy szeressen, mikor valójában nem látta, hogyan is kell. Émelyítő, őrjítő fájdalmat érzett gyomrában, valószínűleg az ürességet volt az, vagy a félelem, akár az elviselhetetlen nagy szeretetet, amit, sohasem mert átadni. Akárhogy is Kurt Donald Cobaint, 1994. április 5.-én máig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett, s állítólag közben az R.E.M - Automatic for the People albumát hallgatta. Holttestestére három nappal később egy villanyszerelő lelt rá. Utolsó szavait gyermekéhez s szerelméhez fűzte:
„Frances és Courtney, ott leszek az oltárotoknál. Courtney, kérlek, folytasd, Francesért. Az életéért, ami sokkal boldogabb lesz nélkülem.
Szeretlek, szeretlek!”

1994. április 10.-én Kurt örök nyugovóra tért, s a nap gyönyörű kék szemeibe már nem ragyogott többé.

 

A következő pár sort mindenidők legkülönlegesebb rock jelenségéről írom. Minden egyes mondat mit olvastam róla pumpált levegővel s közben lélegzetelállító hatással volt rám. Egy olyan Nőről szólnak e mondatok, aki mert különc lenni, s mert a pillanatnak élni. Üzenem minden feltörekvő társamnak; Még mindig a különcöké a jövő! Merj más lenni, merj nagyot álmodni!

 

Janis Jyn Joplin, 1943. január 19.-én született Port Arthurban, Texas államban. Középosztálybeli család első szülött gyermekeként. Fiatalon csöppent bele a zenei világba, hamar megismerkedett a blues zenével s egy helyi kórusban kezdett el énekelni. Janis a Thomas Jefferson középiskolába járt, ahol elmondása szerint nagyon visszahúzódó gyermek volt, ez talán túlsúlyából is adódott. Társai rendszeresen csúfolták, bántották.
„Aszociális voltam. Olvastam, festegettem, nem utáltam a négereket.” – így írta le magát egy interjúban. 1960.-ban fejezte be a középiskolát, majd a Texas Egyetemen tanult, ellenben diplomát nem szerzett. Az egyetemi újság 1962.-ben írt róla egy cikket „Az, aki mer különbözni” címmel.
Janis 1963 januárjában megelégelte ezt az életet s, hogy sohasem érezte azt, hogy bárhová is tartozna, így fogta magát és elköltözött San Franciscóba. Jó barátjával, Jorma Kaukonenel felvettek pár blues dalt, amit illegálisan ki is adtak, The Typwriter Tape címen. Janis ekkortájt kezdett el keményebb drogokat is fogyasztani továbbá az alkoholt sem vetette meg. Egy gyermekkori barátjának feltűnt kicsapongó életmódja, így rávette, hogy költözzön vissza szülővárosába. Janis így tett, elhagyta a drogokat, az alkoholt. Újra iskolapadba ült. Ezúttal szociológiát kezdett tanulni a Lamar Egyetemen, Beaumontban. Mindeközben rendszeresen átjárt Austinba fellépni. Eljegyezték egymást akkori barátjával, úgy tűnt, hogy az élete rendbe jött. Ám 1966.-ban a Big Brother and the Holding Company egy pszichedelikus rock zenét játszó banda felfigyelt Joplin hihetetlen tehetségére. Janis június 4.-én hivatalosan is csatlakozott az együtteshez. A banda aláírt egy szerződést a Mainstreem Recordszal így Chicagóba repültek, hogy felvegyenek pár dalt. A zenekar hazatérésekor arra a megállapodásra jutottak, hogy Californiába költöznek a Greatful Dead nevű bandával. Janis ekkor ismét elkezdett drogokkal foglalkozni. Az idő előrehaladtával már felléptek Los Angelesben, Seattle-ben, Bostonban és Vancouverben is vállaltak különböző szórakozó helyeken koncerteket. Első lemezük 1967.-ben jelent meg a Columbia Records kiadásában, majd életükben először turnéra indultak. Az East Coast nevű koncertsorozat végállomását New York jelentette, ahol 1967. április 7-én az Anderson Színházban sok más hírességgel együtt nagy sikerű koncertet adtak. Ezen az eseményen részt vett a nagy Jimi Hendrix, Buddy Guy és nem utolsó sorban Paul Butterfield is. A Big Brother and the Holding Companyval megjelent második közös lemeze, a Cheap Thrills óriási sikereket ért el, de Janis mégis a szóló pálya mellett döntött.

1969.-től a Kozmic Blues Band lett az énekesnő új csapata, ami már populárisabb zenét játszott. Ekkorra Joplin már annyira a drog megszállottjává vált, hogy akár napi kettőszáz dollárt költött heroinra.
Ezzel a felállással Janis bejárta Észak-Amerikát, Európát és Woods tockban is felléptek. Talán ez volt a legnehezebb fellépése az énekesnőnek, hiszen tíz órát várt arra, hogy színpadra léphessen s ez idő alatt a sárgaföldig itta magát és hatalmas adag heroint lőtt vénáiba. A megjelentése olyan botrányosra sikeredett, hogy a fesztiválról készült filmbe bele sem tették. A Kozmic Blues Band még abban az évben felbomlott, és Janis 1970-ben Brazíliába utazott, hogy rendbe szedje magát és az életét. Ismét leállt a drogokkal, az ivást is abbahagyta. Megismerkedett egy iskolai tanárral, David Niehaussal, akivel boldog, kiegyensúlyozott, egészséges párkapcsolatban élt, míg Janis vissza nem tért Amerikába. Hihetetlen mód ismét drogfüggő lett, leszbikus kapcsolatot kezdett Peggy Casertával. Joplin megalapította új bandáját a Full Tilt Boogie Bandet, és végre nagyon boldog és elégedett volt. 1970 májusában kezdtek el turnézni s mindenki pozitívan fogadta őket. Joplin negyedik és egyben legutolsó albuma, a Pearl munkálatait még ebben az évben elkezdték. Az album olyan slágereket tartalmazott, mint a máig nagyon népszerű Mercedes Benz és a Me and Bobby McGee, Janis újra szerelmes lett, egy Seth Morgan nevezetű fiatalemberbe, aki a Berkeley Egyetemre járt, kokaint árult és a későbbiek folyamán regényíróvá érett. Szeptemberben eljegyezték egymást, ám Joplin korai és hírtelen halála közbeszólt. Október 1.-én felénekelt két dalt az új lemezre, ami történetesen a Mercedes Benzt és a John Lennon születésnapjára íródott Happy Trails című dal. Október 3-án találkozott Nick Gravinets dalszerzővel, aki megmutatta szerzeményét s megbeszélték, hogy másnap ezt is felénekli a lemezre. Még az nap este a barátaival szórakozni ment, onnan csak hajnalban tért vissza Landmark Motor Hotel szobájába. Másnap nem jelent meg a megbeszélt találkozón, így a menedzsere John Cook keresésére indult. Felment az énekesnő szállodai szobájába, ahol ő már holtan feküdt ágya mellet. Az orvosok megállapították, hogy alkoholmérgezés és súlyos heroin túladagolás végzett a hippi korszak egyik legnagyobb bálványával. Testét elhamvasztották és végakarata szerint hamvait szétszórták az óceán felett. Kétezerötszáz dolláros vagyonát szintén végakarata szerint barátai, és családja egy éjszaka alatt felélték az énekesnő tiszteletére rendezett összejövetelen. Mindezek után örök álomra tért.

 

Varázsa még mindig itt él a levegőben, a fákban s a nap sugaraiban. Tündöklő egyéniség volt, rettentő izgalmas élettel.

Janis! Köszönöm, hogy egy kicsi darabot megmutattál az életedből. Köszönöm az álmokat!

 

Olvasok, és csak olvasok, kutatom az életüket, egyik személy jön a másik után. Hihetetlen borzongás megy végig a testemen, tudatomon. Ok és okozat. Nagyon nehéz szavakba önteni, amit adnak s, hogy mit jelentenek. Minden tudásomat, akaraterőmet összeszedem és folytatom a soron következő fantasztikus tanítóval, de előbb engedjétek meg, hogy beillesszem egy káprázatos író pár sorát. Csak, hogy megértsétek, min megyek keresztül.

 

„Lehet, hogy az írók meghívják a szellemeket. A színészekkel és más művészekkel együtt ők azok a médiumok, akiket a társadalom elfogad. Olyan világokat teremtenek, amelyek sosem léteztek. Olyan emberekkel népesítik be a világokat, akik sosem születtek meg. Majd pedig meghívnak bennünket, hogy csatlakozzunk ehhez a kitalált világhoz. És mi csatlakozunk.” -Stephen King

 

Ezek megtörtént események, én meghívtam a szellemüket, és itt ülnek körülöttem. Hátborzongató!

 

James Douglas Morrison 1943. december 8.-án született Melbourneben (Florida, USA). Édesapja George Stephen Morrison a Haditengerészetnél szolgált, édesanyja Clara Clark Morrison. Jimet szigorú, konzervatív szellemben nevelték, azonban ő, ahogy csak tudott tört ki belőle. Óriási hatással volt rá William Blake, Baudelaire, Rimbaud, Joyce, Nietzsche, Poe, Jack London, Oscar Wilde, Keats, Shelley, Walt Whitman, Kerouac Útonja és a görög mitológia.

 

Morrison szerint élete egyik legmeghatározóbb eseménye 1947-ben történt egy új-mexikói családi kirándulás alkalmával.

Jim Morrison tollából:
„Az első alkalom, amikor rádöbbentem mi is az a halál… amikor én, anyám, apám és nagyapám és nagymamám a hajnali sivatagon hajtottunk keresztül éppen. Egy teherautónyi indiánba beleszaladt egy másik autó, vagy valami hasonló történhetett – az indiánok szét voltak szóródva az autópályán és véreztek, elvéreztek. Én még gyerek voltam, ezért az autóban kellett maradnom, amíg apám és nagyapám kiszálltak. Nem láttam semmit, csak fura piros festéket és embereket feküdni szanaszét, de tudtam történt valami, mert meg lehetett markolni az emberek vibrálását körülöttem, és hirtelen rájöttem, hogy ők sem tudnak többet arról, ami történt, mint én. Ez volt az első eset, hogy félelmet éreztem… és tényleg úgy gondolom, hogy egy-két halott indián lelke ott rohangált rémülten körülöttünk, majd a szívemben lenyugodtak. Olyan voltam, mint egy szivacs, kész voltam ott ülni és magamba fogadni őket.”

 

Később említést is tesz a Ghost song c. dalban. „Indians scattered on dawn's highway bleeding / Ghost crowd the young child's fragile egg shell mind."

Az 1960-as évek kezdetén, Morrison a Florida State University-re járt, amit később abba hagyott. Érdeklődése más dimenzióba hatolt át. Új irányvonalakban és szenzációkban teljesedett ki. Bohém életet élt Kaliforniában amíg a UCLA filmes tagozatára járt, sodródva kanapék és lakások között, Venice-ben (Los Angeles, Kalifornia, USA) lógva és mohón olvasva különböző könyveket.

Miután otthagyta a UCLA-t, Morrison megmutatta pár költeményét egy iskolatársának Ray Manzareknek. Arra az elhatározásra jutottak, hogy azonnal alapítaniuk kell egy rock zenekar. A csapathoz csatlakozott még Robby Krieger és John Densmore is. Így megszületett a The Doors. A bandanevet Aldous Huxley könyve ihlette a The Doors Of Perception, William Blaketől kölcsönözve néhány sort: „When the doors of perception are cleansed / Things will appear as they are, Infinite” („Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: Végtelennek.").

Morrison felvette a „Mr. Mojo Risin" becenevet, mint a Jim Morrison anagrammáját, és ezt fel is használta az L.A. Woman című szám refrénjében. Nevezték őt The Lizard Kingnek (Gyíkkirály) is, ami közismert költeményéből, a Celebration of the Lizardból ered. Ennek a műnek egy része megjelent a Waiting For The Sun című albumukon, és musical is készült belőle a ’90-es években.

 

Jim, a The Doors előtt is élt a drogok nyújtotta fantasztikus extázis világában, és az alkoholt sem vetette meg. Részt vett a bacchanalia fesztiválokon, így sokszor előfordult, illuminált állapotban volt (a Five To One dal felvételén lehet hallani, ahogy csuklik). Jim Morrison sok emberre volt nagy hatással, többek között Patti Smithre is.

 

Morrison halála előtt többször is megjegyezte, hogy ő lesz a harmadik. Utálván arra, hogy ő lesz a harmadik rejtélyesen elhunyt személy Jimi Hendrix és Janis Joplin után.  27 évesen, 1971. július 3.-án hunyt el, Párizsban. A fürdőkádjában feküdt holtan. Rajongók és biográfusok találgatnak, hogy halálát kábítószer túladagolás vagy az amerikai kormány által megrendezett merénylet okozta-e. A hivatalos jelentés szívinfarktust jelölt meg a halál okaként. Morrisont a híres Père Lachaise temetőben temették el Párizs keleti részén.

Halála után történt egy-két érdekesség.

1975-ben a Zeppelin Publishing CO megjelenette a „The Bank Of Amerika of Lousiana" című könyvet, aminek a nyitószavai a következők:

„Ez a Történet egy halott hollywoodi szuper hippy rocksztár jólnevelt lousiana-i bankárként történő újra megjelenéséről szól. Az egész tényeken alapszik, azonban arra nincs garancia, hogy az egész könyv ragaszkodna a tényekhez, mivel néhány dolgot – például neveket – meg kellett változtatni, különben újra bíróság elé kerültem volna. Ez egy regényes regény, s a két hasonlóan leírt szóból az első melléknév és a második a főnév. A bírósági eljárás megkönnyítéséhez megjegyzem, hogy az egész csupán kitaláció." -Jim Morrison

 

"Egy nagy tüzes üstökösnek, egy hullócsillagnak látom magamat. Mindenki megáll, felnéz és elakad a lélegzete "Azt nézd meg!" Azonban akkor – huss, már el is tűntem… és soha többé nem fognak olyat látni, de nem is lesznek képesek elfelejteni engem – soha." – Jim Morrison

 

***

 

James Marshall Hendrix 1942. november 27.-én született Seattleben (Washington, USA). Érzékeny, zárkózott gyermek volt, mélyen érintette, hogy családja szegényes életkörülménye. Kilenc éves volt mikor szülei különváltak, tizenhat mikor édesanyja elhunyt. Gyerekkorában – a legtöbb afroamerikai gyerektől eltérően – különböző etnikumú gyerekek között élt. Az 1950-es években a legtöbb amerikai nagyváros belső területei erősen szegregáltak voltak, de a seattlei Central District kivételt képezett. A kerületben kaukázusi, afroamerikai, spanyol és ázsiai származásúak, valamint őslakos indiánok is éltek.

Hendrix imádta Elvist és Little Richardot. Korán megismerkedett a blueszal: apjával az általuk bérelt szobában állandóan Muddy Waters és Lightnin’ Hopkins lemezeit hallgatták. Mély benyomást tett rá az 1954-es Johnny Guitar című western, melynek főhőse fegyver helyett csak egy gitárt hordott magával.

 

Tizennégy évesen szerezte meg első igazi gitárját, amin egy az-az egy húr volt, és abból a húrból megpróbálta a létező legtöbb hangot kicsalni. Ebben a tanévben csak zenéből bukott meg. Első elektromos gitárját, egy fehér Supro Ozarkot az apjától kapta, s a lehető leggyorsabban meg tanult rajta játszani. Gyakorolt, s csak gyakorolt. Nézte, hogy mások hogyan játszanak. Hihetetlenül imádta T-Bone Walker különleges színpadi mozgását és Chuck Berry kacsajárását.

 

Első koncertje egy névtelen zenekarral egy zsinagóga alagsorában adta, de túlságosan vad stílusa s dominanciája miatt kirúgták a bandából. Első komoly zenekara a The Velvetones volt, mely a yesler terrace-i Neighborhood House-ban rendszeresen fellépett. Feltűnő stílusa és, hogy balkézzel játszott egy jobbkezes gitáron már akkor is feltűnést keltett.
Az egyik koncert után ellopták a gitárját s így édesapjától kapott egy fehér Silvertone Danelectrot, amit Jimi pirosra festett és középiskolai szerelme után Betty Jeannek nevezett el.

 

Hendrix az idő előrehaladtával olyan hírnévre tett szert, hogy ’69. augusztus 18.-án a woodstocki fesztiválon is fellépett. A világ leghíresebb és legtehetségesebb zenészeit hívták meg, így ki ha nem Hendrix kapta meg a főatrocitást, vasárnap estére tervezett fellépése volt a fesztivál záróeseménye. – Jimi woodstocki bevezetője a következő volt: „Úgy döntöttünk, hogy mindent megváltoztatunk, és elnevezzük Gipsy, Sun, and Rainbowsnak. Röviden arról van szó, hogy ez egy cigányzenekar.”

 

Jimi piros hajpántot és rojtos fehér dzsekit viselt, amit barátai, Colett és Stella butikjában szerzett be. A fehér Stratóval lépett színpadra, és mivel az elhangzott bevezető nem nyerte meg a tetszését, elmondta, hogy megunták az Experience-t, és néha nagyon bedurrant az agyuk. Az öttagú zenekar bemutatása közben, egy alak bekiabált: „Be vagy nyomva, Jimi?" A műsort adminisztratív és technikai problémák hátráltatták. A rossz időjárás és a bedugult utak miatt csak hétfő reggel tudták elkezdeni a műsort, de ekkora azonban már rengeteg ember elindult hazafelé. A mikrofon- és hangolási problémáktól eltekintve hallható volt, hogy kibővített zenekara nem próbált eleget, néha egyszerűen nem tudtak vele lépést tartani. Ennek ellenére Hendrix egy (rock)történelmi jelentőségű műsort adott, melyben előadta többek között az amerikai himnusz ma már kultikussá vált adaptációját és egy szóló improvizációt.

 

Igazából akár könyvet is írhatnék Jimi Hendrix életéről, pályafutásáról, de attól tartok ennek most nincs itt a helye, így ha megengeditek, rátérnék a halálára, s ígérem lesz még alakalom, mikor sok szép oldalt olvashattok itt róla.

 

Jimi Hendrixet 1970. szeptember 18.-án kora reggel holtan találták Londonban, a Samarkand Hotel alaksorában. Jimi halálának körülményeit sohasem tisztázták teljesen.

Szeptember 17.-én német barátnőjével Monika Dannemannnal töltötte az éjszakát. A hivatalos jelentések szerint bevett kilenc darab barbiturát Vesperax altató tabletta, illetve az előtte elfogyasztott alkohol hatására saját hányásába fulladt bele. Monika évekig azt állította, hogy Jimi életben volt mikor a mentőautóba helyezték, ám azzal a reggellel kapcsolatos jelentései napról napra eltérőek voltak. Rendőrségi és mentőszolgálati jelentések szerint azonban Hendrix már egy ideje halott volt, amikor a helyszínre érkeztek; az apartman üres, ajtaja pedig nyitva.

1996-ban Hendrixszel hosszú kapcsolatban lévő brit barátnője, Kathy Etchingham becsületsértésért feljelentette Monika Dannemannt, aki ezek után öngyilkos lett (mivel vallania kellett volna addigi hazugságai és ellentmondásai ellen, Jimi eltitkolt haláláról újabb bizonyítékok kerültek volna napvilágra). Máig nagyon kétes az is, hogy miért nem engedték a holttest azonnali törvényszéki boncolását, illetve a feltárt jelentések és későbbi boncolási megjegyzések sorai közül mi okból húztak ki fekete filccel jelentős mennyiséget, ezzel olvashatatlanná téve a nyilvánvalóan tényfeltáró sorokat.

Hendrix apartmanjában megtalálták egyik szomorú versét, amiből arra lehet következtetni, hogy öngyilkosságot követtett el, bár erre semmi eddigi életgondolata vagy kijelentése nem adott volna okot. Egy másik, sokkal reálisabb illetve bizonyítottabb kutatások szerint Hendrixet meggyilkolták. Erőszakkal altatót és bort adtak be neki (amíg majdnem meg nem fulladt benne, amit a felöklendezett nagy mennyiségű bor is bizonyít), majd Michael Jeffery menedzser által felbérelt gyilkosok megfojtották egy sállal, amit csak erősít Michael  egyre sűrűbben emlegetett azon kijelentése, miszerint Jimi többet ér neki már holtan, mint élve (2 millió dollárra volt neki biztosítva Hendrix). Ezt követően halála másnapján lett volna Jefferyvel egy komolyabb pere, amiben Jimi kitálalt volna hatalmas sikkasztásairól és zűrösebb kapcsolatairól (maffia, CIA). Továbbá a titkos szolgálatoknak is már nagyon szemet szúrt Jimi a "Black Panters" nevű, feketék által létrehozott kormányellenes, lázadó szervezettel való jó kapcsolatának fenntartása, amit Hendrix anyagilag is egyre komolyabban támogatott. Ezekről mind komoly bizonyítékokkal szolgál a róla készült dokumentumfilm is, amit kortársai és az akkori szemtanúk támasztanak alá, a Jimi Hendrix utolsó 24 órája című filmben.