A következő pár mondatot egy igen meghatározó jelenségről írom.
Úgy gondolom épp itt az ideje annak, hogy „papírra” vessem pár gondolatomat s mély tiszteletem lerójam eme rock legenda előtt.

 

Mindez 1967. február 20.-án történt. Oly’ messze innen, egy távoli városkában (Washington állami Aberdeenben) egy három kiló, s negyvengrammos kisfiú érkezett e világra és a neve nem más, mint; Kurt Donald Cobain.
A képzeletimben azon a télen, a nap is sokkal szebben világította meg a földet s minden ember egy másodpercre megborzongott. Egy csoda született.  Tudta valaki akkor, hogy egy olyan ember látott napvilágot, aki megváltoztat bennünk valamit, s azt tudta valaki, hogy ez a férfi lesz a legrezignáltabb ember ezen a földön?

 

Ahogy olvashattuk már, Kurt élete nem éppen volt fenékig tejfel. Mindig egy meg nem értett művész volt, lázadó korát a világgal szemben, élete végéig űzte, ami érthető is.

 

Kicsit kutakodtam, s találtam egy s mást. Igazság szerint nem csodálkozok azon, hogy ilyen emberré vált. Az egész élete nagyon zavaros és követhetetlen. Mint azt páran tudhatjátok a család, ami körül vette elég labilis volt érzelmi téren, ennek következtében a kis Cobain mágnesként vette fel magára a negatív világszemléletet s a folytonos gyötrelmet.
A tudásom alapján kimerem jelenteni, hogy Kurt belebetegedett abba, hogy szülei úgy döntöttek, hátralévő életüket különválva töltik. Ezt követően olyannak definiálnám, mint egy libikóka, egyszer lent egyszer fent, tulajdonképpen próbálta megtalálni a helyét e nagyvilágban, de hiába.

 

Az idő előre haladtával a kis Kurt felnőtt s mondhatni férfivé vált.
Az élete másról sem szólt, csak a zenéről. Ahogy a Nirvana elkezdte pályafutását, Kurt úgy süllyedt el önmaga pusztításában.
- Minden ember arról álmodozik, hogy egyszer a reflektorfény körbeveszi, s színpadra lépéskór tengernyi ember a nevét kántálja. Kivétel Ő.

Talán képtelen volt cipelni a rá nehezedő felelősséget.

 

Számtalanszor említette, hogy őrjítő fájdalmat érez a gyomrában éneklés közben. Sokat töprengtem azon, hogy mi is okozhatta neki azt az elviselhetetlen érzést s arra jutottam, hogy a ki nem mondott szavak emésztették fel s az, hogy senki nem értette meg mit is érez s, hogy vélekedik az életéről és a szereplőiről. Szétmarcangolta őt az, hogy képtelen volt igazából szeretni, ami valójában egy hetvenes évekbeli sebhely. Hisz, hogyan várjuk el azt, hogy szeressen mikor sohasem látta, hogy hogyan kell.

 

Feladatomnak érzem azt, hogy az utolsó pár mondatát ide beillesszem. Sokat elárul arról, hogy ki is volt ő; egy önző, de egyben mégis nagylelkű ember. Ő volt az, aki nem tudta feldolgozni, hogy tudják őt jobban szeretni, mint ahogy ő szereti saját magát ugyanis nincs önzőbb annál, hogy figyelmen kívül hagyja azt, hogy kit s mit hagy hátra.  „Egy tapasztalt, együgyű ember szavai következnek, aki nyilvánvalóan szívesebben lenne elsatnyult, infantilis panaszgép. Szeretnék érthetően fogalmazni ebben a levélben.

 

Évek óta, amióta először találkoztam közösségetek, hogy is mondjam, függetlenséghez kötődő etikájával és ölelésével, a punk rock élet "alapiskoláit" jártam, és az ott kapott figyelmeztetések mindegyike nagyon is igaznak bizonyult. Már túl sok éve nem éreztem a zenehallgatás és zenealkotás izgalmát, sem az olvasásét és az írásét. Elmondhatatlan bűntudatom van mindezen dolgok miatt. Például, amikor ott vagyunk a kulisszák mögött, és kialszanak a fények és tombolva felzúg a tömeg, ez nem hat rám úgy, ahogy Freddie Mercury-ra hatott, aki láthatóan imádta a tömegből felé áradó szeretetet és rajongást, amit én abszolút csodálok és irigylek. Az igazság az, hogy nem tudlak becsapni titeket, semelyikőtöket. Ez egyszerűen nem fair se veletek, se velem szemben. A legszörnyűbb bűn, amit el tudok képzelni, hogy színleléssel átverem az embereket és úgy teszek, mintha 100%-osan jól érezném magam. Néha úgy érzem, mintha színpadra lépés előtt blokkolóórára lenne szükségem. Mindent kipróbáltam, már ami erőmből tellett, hogy mindezt fel tudjam mérni (és most is próbálom, isten bizony próbálom, de ez nem elég). A tényt, hogy én és mi sok ember embert megérintettünk és szórakoztattunk, megértem. Csak egy narcisztikus fazon képes akkor felfogni a dolgokat, amikor már elmúltak. Túl érzékeny vagyok. Kicsit tompábbnak kéne lennem ahhoz, hogy ismét úgy lelkesedhessek, ahogy gyerekkoromban.

Az utolsó 3 turnén sokkal jobban elfogadtam az embereket, akiket személyesen, illetve rajongóinkként ismertem, de még mindig nem vagyok túl a frusztráción, bűntudaton és empátián, amelyet mindenkivel szemben érzek. Mindünkben van valami jó, és én azt hiszem, egyszerűen túlságosan szeretem az embereket, annyira, hogy az már kurvára elszomorít. A szomorú, érzékeny, nem elfogadó, Halak jegyű Jézus-emberke. Miért nem élvezed egyszerűen? Nem tudom!

Van egy istennő feleségem, aki a nagyravágyástól és empátiától szenved, és egy lányom, aki túl sokat emlékeztet arra, ki is voltam régen, tele szeretettel és kedvvel, minden szembejövőt megcsókolva, mert mindenki jó és senki se bántja. És ez olyannyira megrémít, hogy már létezni is alig bírok. Még a gondolatát se tudom elviselni, hogy Frances is ugyanolyan nyomorult, önpusztító, halott rock sztárrá válik, mint én. Jól vagyok, nagyon jól vagyok és hálás vagyok, de hétéves korom óta gyűlölettel teltem meg általában az emberek iránt. Csak azért, mert az emberek számára, aki empatikus, annak oly könnyű. Azt hiszem, csak azért, mert túlságosan szeretem és sajnálom az embereket. Égő, émelygő gyomrom poklából köszönöm mindenkinek az elmúlt években kapott leveleket és aggodalmakat. Túlságosan is szeszélyes, hangulatember vagyok! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.

 

Béke, szeretet, együttérzés,

Kurt Cobain

 

Frances és Courtney, ott leszek az oltárotoknál. Courtney, kérlek, folytasd, Francesért. Az életéért, ami sokkal boldogabb lesz nélkülem.

Szeretlek, szeretlek!”

 

Élt egy legenda, akit a saját démonai öltek meg s égettek el a pokol tüzén.