Éljetek a mának fiúk… Használjátok ki az életet!

 

Ahogy ez lenni szokott, a mai írásomat is szeretném egy kis bevezetéssel kezdeni. Hosszas töprengés után rájöttem, hogy az első film cikkemet nem is írhatnám másról, csak erről… Ami a legközelebb áll hozzám; az irodalomról. A jó megfigyelők már a címből gondolhatják, hogy miről is fogok ma szólni, de ehhez még kell pár sor másról.

 

Tudom milyen ha, megmondják, hogy mit csinálj, ismerem azokat a mondatokat, ami nem hidegvízként ér a legmelegebb nyári napon, sokkal inkább olyan, mint amikor elindulsz lóháton a csatába tele akaraterővel, tele magabiztossággal és még a start előtt szíven szúrnak, elevenen elégetnek a szavak. De tudom milyen, amikor kezd összeforrni a seb és meggyűlik a test s a lélek erővel. Velem valami ilyesmi történt.

A gimnáziumi évek kezdetén nem voltam jó tanuló. Én voltam a pedagógusok álma, és a tanárok rémálma. A Hamletet már csak azért sem olvastam el, mert kötelező volt, Rideg Sándor fantasztikus regényét az Indul a bakterházat még jól ki is kuncogtam az órán. Természetesen a feleléskor gyorsan lebuktam a fránya paci miatt. A matematika, úgy ahogy ment, de egyszer a fény sebességéről esett szó, és számomra eléggé degradáló volt a magasztalás, így közöltem, hogy „Majd én, gyorsabb leszek nála!” – Természetesen egyest kaptam (…), hozzátenném, hogy a mai napig nem értem a miértjét, hisz nem mondtam helytelent, csak hagytam, hogy a fantáziám eluralkodjék. Mindezek után rájöttem, hogy nekem művészetet kell tanulnom, természetesen kedves tanáraim támogattak is e döntésben, úgy gondoltam, hogy a színészet biztosan tökéletes lesz számomra. Talán tízedikes lehettem, amikor az egyik irodalom órán tényleg figyeltem, mindig imitáltam a figyelmet, muszáj volt, a Tanár úr nem igazán a szelídségéről volt híres.

 

Jó is, szelídség, irodalom. Ez az ember a legfélelmetesebb apakép egy lány életében, szerintem. Ezen a kora estén megfogott egy verseskötetet és felolvasott belőle, na, akkor az életében először láttam meg benne a fájdalmat és a sebezhetőséget. Akkor nem tudtam, hogy ki a bűnös, de ma már biztosan állíthatom Edgar Allan Poe: Annabel Leejét olvasta fel. Ott szerettem bele az irodalomba, egy vers erejéig volt egy pedagógusom, aki álmokat adott a kezembe s megszórta őket varázsporral.

Ez a film is egy ilyen álom, egy ilyen varázspór: Dead Poets Society avagy a Holt költők társasága.

 

1989-ben készült amerikai film.
A forgatókönyvet írta: Tom Schulman
Rendezte: Peter Weir
Főszereplője a fantasztikus Robin Williams és nem utolsó sorban Robert Sean Leonard, akit Dr. James Wilson ként jobban ismerhetünk a Dr. House tv-sorozatból.

 

A film elkészítéséhez körülbelül tizenhatezer négyszáz dollárra volt szükség. Ám a bevétel ezt bőven visszafizette, ami közel kettőszáz negyvenezer dollár volt.

A történet hét fiúról szól Neil Perry (Robert Sean Leonard), Todd Anderson (Ethan Hawke), Knox Overstreet (Josh Charles), Charles Dalton (Gale Hansen), Richard Cameron (Dylan Kussman), Steven Meeks (Allelon Ruggiero) és Gerard Pitts (James Waterston)-ről, akik Welton Akadémiába járnak, amelynek princípiuma: a Becsület, Fegyelem, Hagyomány, Érdem. Ám az iskolába új irodalomtanár érkezik Mr. Keating (Robin Williams), aki próbálja felnyitni a tanulók szemét, hogy minden, amit az ember keres, az önmagában lakozik. John Keating szenvedélyes előadással kezdi az első órát, a halálról beszél nekik, és arra tanítja a diákokat, hogy meg kell ragadni a pillanatot, mert egy embernek csak egy élete van; Itt és Most. A tanár legfőképpen romantikus költőkről tanít, mint például Lord Byron, és Walt Whitman. A Holt költők társasága pont a realitások és a romantika közötti konfliktust tárja fel, pontosan úgy, ahogy ezek az eszmék a diákok számára a világ minden középiskolájában megjelennek.

 

A történt előrehaladtával Mr. Keating beavatja a fiúkat egy titokba. Amikor a Welton Akadémiára járt, tagja volt a Holt Költők Társaságának, mesélt nekik a gyűlésekről, de megkérte őket, hogy felejtsék el, amit mondott, és kezeljék diszkréten. A fiúk meg sem hallva ezt, megalapították újra a saját kis társaságukat. Az erődbe jártak, verseket olvastak fel egymásnak, rémtörténeteket meséltek. A dráma akkor fokozódik, amikor Charlie Dalton a Holt Költők nevében egy provokatív cikket közöl az iskolaújságban, mire a vezetőség megrémül és nyomozást indít.

 

E film bemutatja Knox Overstreet személyében, azt hogy milyen, amikor igazán küzdesz a szerelemért, amikor mindent felteszel egy lapra, és már csak a szerelem gondolatától olyan eufóriába kerülsz, amit a legjobb tudat módosító szer sem tud belőled kihozni.

 

Megmutatja, hogy mit jelent az alázat, az elhivatottság. A lélek legmélyéről szól, az életről, s halálról. Az óriási szeretetről és tiszteletről, amit egy ember vagy a művészet adott.  – Ó, Kapitány, Kapitányom!

 

A film Oscar-díjat nyert a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, továbbá jelölték a legjobb színész (Robin Williams), a legjobb rendezés és a legjobb film kategóriákra, s nem utolsósorban e mozgókép kötelező tananyag Észak-Amerika angol szakos gimnáziumaiban.

 

Ajánlanám minden olyan embernek, aki hisz az álmaiban, s
olyanoknak, akik valóra is váltják azokat.
Ajánlom mindenkinek, aki nem fogadja el a kötelező és diktatórikus normákat!
Ajánlom az Oberon Magazin összes írójának!