Teo táskás szemekkel ébredt. Valósággal kiesett az ágyból, mikor eredménytelenül próbálta agyoncsapni azt az átkozott vekkert.
Igazából fogalma sem volt hol van, hány óra, és mindezt miért. Csöndet szeretett volna, de végül feladta a küzdelmet. Minden porcikája felsírt egy-egy mozdulattól. Szóval csak hevert a hideg parkettán, mint egy hetykén odavetett hátizsák, miközben otrombán rikoltozott a vekker.
Néhány órával később feltápászkodott, még mindig nem tudta hol lehet. Először is kihajította az ébresztőórát a nyitott tetőablakon át egyenesen a sötét erdőbe, s csak azután állt neki, meglepődni, megrémülni.
Egy egyszobás, fából tákolt viskóban volt, konstatálta. Lassan gyanakvón körbejárt. Egyedül volt. A földön mindenütt szemét hevert. Csikkek, mindenféle gépek összetörve, s gondosan körbekötözgetett szakadt kartondobozok. Mintha valaki azelőtt már megkísérelte volna kinyitni őket.
Teo tényleg nem tudta mire vélni ezt az egészet. Hogy kerülhetett ide? S hol van egyáltalán az az ide?
S ami még mind ennél rémisztőbben hatott, az az, hogy anyaszült meztelenül állt ott tanácstalanul.
Megpróbált valami ruhát keríteni a dohos, szikkadt szagú helységben, azonban nem talált semmit. Végül is mindegy, egyedül van, gondolta. Teljesen egyedül.
Ez a gondolat fokozatosan kezdte megnyugtatni, bár ő sem értette igazán miért, a körülményeket tekintve.
Pár percig mozdulatlanul meredt maga elé. Fülelt, de egy neszt sem lehetett hallani.
Úgy érezte lassan ő is a mindenen elterülő csönd részévé válik.
A kicsiny ajtóhoz sétált, az azonban zárva volt. Nekifeszült, de nem engedett a zár. A tetőablak túl magasan volt ahhoz, hogy kimásszon, a többin rács.
Elkezdte szétszedni a kartondobozokat, hátha talál valamit, amivel kifeszíthetné az ajtót. Feszítővasat, ilyesmit, netalán a kulcsot.
Kíváncsi volt rá, mióta kutat eredmény nélkül, óra híján azonban ezt nem tudhatta meg. Végül olyan sokáig bontogatott, úgy érezte mintha az idő már kezdene megszűnni, vagy legalább is elég sokat gondolkozott róla, ahhoz, hogy ne érdekelje.
Csak haszontalan limlomokat talált.
Kimerült, s ő sem tudta miért, elkezdett rendet rakni. Még a padlót is felsikálta egy ócska ronggyal.
Mire elkészült, a fáradtságtól földre rogyott. Izzadtság csillogott homlokán, de végre átláthatóbbá, egészségesebbé vált minden.
Megpróbálta elképzelni, hogyan kerülhettek ide ezek a tárgyak, miért? Sok minden eszébe jutott, semmi logikus.
Igyekezett mélyeket lélegezni, egyre egyenletesebben, nyugodtabban szívta be a világot, s fújta ki.
Egyszer csak észrevette, hogy mindezidáig egy üvegszilánkot bámult meredten. Felemelte, tenyérnyi méretű volt. Megfordította. Egy tükör!
Lassan átgondoltan belenézett, saját tekintete legmélyén járt. Szája mosolyra görbült, s abban a pillanatban a viskó ajtaja kitárult. De már nem egy erdő látképe terült el.
Csillagok, színek, sötétség között lebegett az aprócska építmény.
Teo lassan az ajtóhoz sétált. A csöndnél is nyugodtabban leült a küszöbre. A boldogság végtelen források bölcsességével öntötte el.