William Shakespeare -
III. rész
-A város déli fertályán, a legutolsó ház.- Mély sóhajjal néz kifelé, nem is látom a szemét, csak valami kis barna pontot, így nem tudom kiolvasni mostani érzéseit. De inkább azzal foglalatoskodom, hogy holnap végre Anne-el lehetek majd megint.
Aludni alig tudtam, annyira vártam a viszont látást. Nem számított, hogy mennyi idős, vagy apám mit mond: tudtam, hogy ő az a nő, akit feleségül fogok venni.
Szobámban néztem a festést, a lassan lehulló vakolatot. A hálóm nélkülözött minden díszítést: fehér falak, egy szekrény, egy komód és egy baldachinos ágy, de nekem ennyi is elég volt. A ház többi része sem különbözött ettől a kis helységtől, amit a magaménak mondhattam.
Még dél előtt útnak indulok lovon a déli fertály felé. Ahogy meglátom a kis parasztházat, a szívem elkezd hevesebben verni, pulzusom az egekbe szökik. Leadom névjegyemet és várok. Nem telik el sok idő és Anne megjelenik édesanyjával a jobb oldalán.
-Üdvözlöm, Mr. Shakespeare! Kérem, fáradjon beljebb. - Én illedelmesen kezet csókolok neki, lesütött szemmel, viszont Annere már rákacsintok, ő pedig viszonozza azt egy kacér pillantással. Egész délelőtt csak ezekre a szemekre gondoltam, de megérte a várakozást.
- Mrs. Hathaway, ez a ház csodálatos! - Ájuldozok a házról, ami amúgy nem tűnik ki a többi közül, de egy házi asszonynak ennél nagyobb bók nem létezik.
- Micsoda igazi úriember maga, Mr. Shakespeare! - Letelepszünk a könyvtárszobába egy kis teasütemény, valamint egy-egy csésze tea mellett. Tudom, hogy ezután a szokásos udvarias társalgás jön az unalmasan udvarias témákról: időjárás, pletykák, kedvenc könyvek. Egy ideig élvezem is a beszélgetést, bár Anne láthatóan unatkozik és már én is egyre többször tekintek ki az ablakon, amikor Mrs. Hathaway megemlíti, hogy a lánya sétálni akart elmenni vele, amikor megérkeztem.
-Sajnos, most már én nem tudok elmenni, Anne. De Mr. Shakespeare nyilván szívesen elkísérne a közeli ligetbe, hogy szippants egy kis friss levegőt.- Ajánlja fel mosolyogva Mrs. Hathaway, és én kapva kapok az alkalmon, máris kifelé tartva az előtérbe. Anne pár percig még készülődik, de aztán ő is levonul a lépcsőn, szégyenlős mosollyal.
- Mehetünk? - Kérdezem, de már meg sem várom a választ és nyitom az ajtót Anne előtt.
- Milye türelmetlen ma, Mr. Shakespeare.- Ahogy kiérünk a szülők látóköréből, megragadom Anne kezét és szenvedélyesen szájon csókolom. Nem tiltakozik, ami csak fokozza elégedettségemet. A liget felé vesszük az irányt, mire összegyűjtöm bátorságomat, és ismét a lányhoz fordulok.
- Tudja… nem vagyok képes kiverni önt a fejemből, Miss Hathaway!- Mondom neki ugyanolyan hévvel, amilyennel azt a csókot adtam, de ő csak elneveti magát.
- Először is: kérem, szólítson Anne-nek. Nem érzem még magamat annyira idősnek, mint amennyi vagyok. Másodjára: még csak egy napja ismer, ne beszéljen elhamarkodottan.
- Én nem házassági ajánlatot tettem, csak kiöntöttem magának a szívemet, Anne.
- És miért nem kér meg? - Látja már, hogy rosszul válaszolt, ezért szemérmesen lesüti a szemét. - Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni. Csak tudja, kicsit kellemetlen, hogy huszonhat éves vagyok és se férj se gyermek. A szüleim fejére ezzel szégyent hozok, de én az igaz szerelemre várok. Eddig még nem találtam meg. - Itt jelentőség teljesen rám néz, ami a szívemet a torkomba nyomja fel, a fejem pedig boldogságtól gyúl vörösre.
- A mi házunk táján is ez a legfontosabb téma mostanság: a házasság. A húgaimat is egyre jobban ki akarják házasítani, bár még csak most voltak első bálozók. - Rázom a fejemet helytelenítően, hiszen még túl fiatalnak tartom őket a frigyhez.
- Emlékszem még az én első bálomra. Én voltam a legszebb, mindenki velem akart táncolni. De aztán… el kellett költöznünk Londonból, mert apám betegeskedett és azt mondta az orvos, hogy a városi levegő és zsúfoltság az oka, ezért mentünk Bathba, ahonnan azonban egy bolond asszonyság miatt kellett elmenekülnünk.
- Miért… miért kellett Bathból elmenekülniük? - Kérdezem izgatottan, hiszen ezen áll vagy bukik minden, apám igazsága valamint az is, hogy milyen is ez a lány igazából.
- Édesapám jóban volt az ottani polgármesterrel, így természetesen nekem is barátságban kellett állnom az egész családdal. Rengeteg időt töltöttünk velük, így az asszonynak szemet szúrt, hogy egyre többet bámul a férje. Féltékeny lett, nem értettem, hogy mi oka lenne rá, hiszen gyönyörű asszony volt… a férje szerette, de egy nap, az apám egyedül küldött hozzájuk, mert kaptam egy levelet a polgármester feleségétől, hogy teázni akar velem. Hát elmentem, de nem ő volt otthon, csak a férje. Így a férj, tudván hogy felesége nem tartózkodik odahaza, majdnem megerőszakolt. Ekkor toppant be a barátnőm, és látta meg, hogy mit művel a férje. De félreértelmezte a jeleket, azt hitte, hogy kölcsönös a vonzalom. Onnantól kezdve még a fejét is elfordította, ha találkoztunk. Ezért jöttünk el.- A történet végére elindul egy kósza könnycsepp Anne arcán, mire én, a készséges úriember, letörlöm onnan.
- Ne sírjon, kérem, azok ott úgy sem érdemelték meg kegyedet. Örüljön, hogy itt kötött ki, Standford-upon Avonban.
- Most már örülök. – Olyan boldog mosollyal nézett rám Anne, hogy azonnal csókot kellett lehelnem ajkaira. A liget árnyas fái között beszüremlik a fény. Ebben az órában senki nem járt itt, így nyugodtan csókolhatom szerelmemet. Két oldalt virágok nyílnak, így a végén letépek egy szálat és Annenek nyújtom. Ekkor tűnik fel az ösvény végén a házlegényünk, sietős léptekkel közeledik, szinte már futva.
- William, kérem. Jöjjön velem. Nagy baj van, az apja… az apja haldoklik.
- Micsoda? - Az idegességemben szinte a hajamat tépem. A legény már indul is, jelezve, kövessem.
- Sajnálom, Anne. Nem lakik innen messze, gondolom, hazatalál. Kérem, nézze el nekem eme faragatlanságot.
- Menjen. - Anne egy futócsókot lehet ajkamra, és már indul is az ellenkező irányba, haza. Haza? Mit is jelent ez? Ahogy „haza” értem, már nem is tudtam, hogy mit csinálok. Még éppen időben érkeztem, hogy elköszönjek apámtól.
- Fiam… egyetlen fiam! Vigyázz a családra. Mindent a Shakespeare név fényében tégy, légy ehhez méltó. - Ezekkel a szavakkal hunyt el édesapám, sírás közepette. Egy szívinfarktus végzett vele, máig sem felejtem el a következő két napot: a temetést, a rengeteg részvétnyilvánítót. Nem is tudom, hogy hogyan bírtam ki, hiszen egyedül voltam intéztem mindent. Anyám rögtön ágynak esett, ahogy apám meghalt, a húgaim pedig még túl fiatalok voltak ehhez, így egyedül maradtam.
A temetés napja ugyanebben a kábulatban telik nekem. Mintha még most sem fognám fel, hogy mi is történt. De anyám kiborulásán és húgaim hisztérikus sírásán kívül semmi megemlítendő dolog nem történt. Anne nem jött el.
-Ugyan, William! Ne bánkódj már annyira. Hiszen tudod nagyon jól, hogy az öreg mindenben csak gátolt. - A cimborákkal mentem el egy ivóba még pár órája, de már megbántam, hogy így tettem. Semmit sem hallgatok az óta, csak hogy apám mekkora egy senki volt.
- Igen. Mindig te mondtad, Will, hogy az öreg Shakespeare mennyi mindent tiltott neked. Például az igazi élvezeteket is: nők, ital, kártya. Most már tiéd a családi vagyon, sőt azt csinálsz, amit akarsz még a húgaid meg az anyád ékszereivel is. - Az ital egyre jobban a fejembe száll, ami eddig vicces volt, most már igen idegesítő. A húgaim említésére felpattanok és az asztalra csapok.
- Nem igaz, hogy nem tudtok mutatni némi tiszteletet! Most halt meg az apám, az akire bármikor számíthattam. És ti itt mocskoljátok az emlékét?! - A mellettem ülőhöz fordulok és lekeverek neki egy akkorát, hogy lebukfencezik a székről és ittas álomba merül. A másikkal semmit sem kell kezdenem, mert ő csak felém köp és elmegy.
- Patkányok.- Ezzel szánakozó tekintetek kíséretében kivonulok az ajtón. Mára elég volt az ivászatból, irány haza! De a lábam nem haza visz, hanem a déli fertályra, ahol aztán meg is lelem a kis lakot az utca végén. Körbejárom a házat, keresve egy ablakot, amit esetleg megdobálhatok, hogy jöjjenek ki. Kiáltani nem merek, félek, hogy felverem a házat. Így aztán csak megkeresem azt az ablakot, amelyben világot látok és pár kaviccsal megdobom.