Nem értettem a levelet, egyáltalán nem, de tudtam, hogy igaza lehet, másképpen nem írt volna ily sürgetően. Így hát három hónap boldogság után fogtam magamat és pár nap múlva haza utaztam. Gyors indulásomat azzal indokoltam, hogy anyám írt, húgom beteg és segítségre szorulnak otthon. Nem tudtam volna nagynéném szeme elé állni, így inkább menekültem, megint.

Otthon természetesen már tudták a háziak, hogy mi következik ezután, de úgy tettek, mintha még nem hallottak volna a dologról, így minden olyan most a házban, mint mikor apám még élt. Anyagi gondjaink még nem oldódtak meg teljesen, szóval hamarosan el kell kezdenem dolgozni, ha csak nem akarom utcára küldeni a családomat. Sőt még Anne is itt lesz… remek életnek nézhetek elébe.

Érkezésemet követve a második napon jött a Hathaway család megnézni kis lakunkat és megbeszélni a menyegző részleteit. Amióta nem láttam, Anne jócskán megváltozott: levetkőzte a kedvesség és a szerénység álarcát, magasra tartott fejjel ült és csak a szülők terveit hallgatta, rám sem nézett. De jobb is így, mert ha rám vetne egy pillantást, nyilván látná, hogy lassan összeomlok.

- Nos, William, megfelel majd így önnek is… Mr. Shakespeare?- Anne anyja szólongat már jó pár másodperce, de én egyszerűen nem veszek róla tudomást. Ekkor ugrik fel az apa, hogy móresre tanítson. Anyám közénk ugrik, így a férfi már nem támadhat nekem.

- Válaszolj a feleségemnek, ha kérdez, William! - Ordít rám a férfi, amitől magamhoz térek. Minden szem rám szegeződik, még Anné is, de az övé vádlón, haragvón. Ettől az én arcomon is a harag rózsái tűnnek fel, és már tudom, hogy ebből botrány lesz.

- Maga nem az apám, szóval, ha még egyszer ilyen hangon beszél velem, akkor nem fogom el venni a lányát! - Ennyivel hagyom ott a társaságot és kirohanok a ház elé. Nem érdekel, ki lát meg, egy cigarettára rágyújtok. Remegő kézzel nézem az előttem elhaladókat: mind olyan gondtalannak, olyan boldognak tűnnek. Rám sem hederítenek, csak mindenki megy a saját dolgára.

- William! - Anne jött ki utána, s tán már pár perce ott állhat, de most ezt sem tud érdekelni.

- Mit akar? - Kérdezem foghegyről, mint valami szolgától.

- Megköszönni magának, hogy így elszúrta s egyben megjavította az életemet. - Hátra fordulok, s látom, hogy az előbbi harag helyét átveszi a gőg s még valami: az elégedettség.

- Ne köszönjön nekem semmit. Inkább menjen vissza és élvezze a menyegzője előkészületeit. Ezt akarta nem? Egy lagzit.

- Igen, mindenképpen. És el is értem. - Mosolyog elégedetten, most már biztos vagyok benne, hogy ez az érzés ül az arcán.

- Egy kérdésemre felelne?

- Persze.

- Tudom, most már tudom, hogy minden hazugság volt, még a polgármesterrel folytatott viszonya is: de a kérdés az az, hogy miért pont én?

-Áhh, hogy a polgármester. Ahogy elment Bath-ba, már akkor éreztem, hogy meg fogja tudni az igazságot, de mivel én már akkor tudtam, hogy terhes vagyok ezért biztos voltam benne, hogy nem számít: apám majd elintézi, hogy elvegyen. No de hogy miért maga? Jó képű, ellenállhatatlan a modora, volt dolga már nővel és… igen könnyű behálózni. - Mosolya még szélesebbre húzódik, és én ezt már nem bírom elviselni.

- Szóval… kitervelte az egészet?

- Igen, valahogy meg kellett szabadulnom a szülők figyelő szemei elől valamint eléggé pénz szűkében vagyunk, és maguk határozottan a város leggazdagabbjai. - Nem érzem szükségét annak, hogy elmagyarázzam: apám alig pár shillinget hagyott ránk, éppen annyit, amiből egy évig eléldegélünk és nekem majd dolgoznom kell. Nem gondolom, hogy mindezt meg kellene osztanom vele, elég lesz, ha majd akkor rájön, amikor majd nem tud szabadulni a szegénységből. Ennyi nekem is jár.

Mély, lemondó sóhajtással sétálok el mellette, nem tudok már mit hozzáfűzni. Ez a nő elrontotta az életemet is, bármilyen területen is nézzük. A délután hátralevő része elfogadhatóan telik: bájos csevegés, az előbbi kis incidensről szó sem esik már. Anyám indulás előtt félre hív és odaadja a gyűrűt, amit még ő kapott apámtól. Egyszerű, szép minta, az akkori kor divatja.

- Köszönöm, anyám. - Szeretetteljesen megölelem anyámat, ő viszonozza a szorítást és a szemében látok mindent: a megértést, a szeretetet. Ahogy kimegyünk, megkérem Anne kezét, aki színpadiasan köszöni és felhúzza a gyűrűt az ujjára. Aztán elmennek, néma lesz a ház.

A menyegzőt három nap múlva tartjuk a helyi templomban. Nem tudom, hogy ennyi idő alatt hogy tudtak ilyen rengeteg embert meghívni, de a templom, az tele van. Elől ülnek a közelebbi hozzátartozók, mint egy temetésen. Most úgy is érzem magamat, ahogy ott állok az oltár mellett. Sokszor gondoltam erre a napra, de sohasem hittem volna, hogy majd azt a nőt fogom feleségül venni, akit mindennél jobban gyűlölök. De ahogy felhangzik az ismerős esküvős zene, kihúzom magamat: ha már megcsináltam a bajt, viselem is a következményeit. Anne – természetesen - gyönyörű, mint mindig, de most mintha valami megakadályozna, hogy értékeljem szépségét. A hátsó sorokban ott ül az a lány is, az elsőbálozó, aki figyelmeztetett rá. Bizonyára megérzi, hogy őt nézem és felém fordul, szerintem mindent kiolvas a szememből, ami már visszafordíthatatlan.  De most érkezik mellém Anne és nekem muszáj ráfordítanom a figyelmemet, pedig nem szeretném. Nem és nem akarom… de mégis rá nézek és a gyermeki mosoly, ami szétterül az arcán, undorral fog el.

- Mr. Shakespeare… elfogadja Anne Hathaway-t?

- Öhm… igen. - Csak ennyit tudok kipasszírozni, de ennyi elég is, ahogy elnézem. A menyegző után mindenki nálunk gyülekezik az ünneplésre, de én csak a poharamat emelgetem. Rendesen be is csiccsentek, így mikor eljön a nászéjszaka, álomba merülök.

Az elkövetkezendő hetek némiképpen még rontanak is kedélyállapotomon, munkát megyek keresni és rengeteg helyre be is nézek, de mindenhol visszautasítanak azzal az indokkal, hogy nem vagyok képzett.

Az egyik este, amikor már mindenki alszik, leülök az asztalhoz. Lehajtom a fejemet és sírok, csak sírok és sírok. Nem mondhatom el senkinek azt a bánatot, ami a szívemet nyomja, de leírni leírhatom. Így írom meg legelső szonettemet, az éjszaka leple alatt, majd el is dugom, mert véleményem szerint nem olya jó, mint kortársaimé.

Anne kiállhatatlan, mint amilyenre számítottam. Terhességére hivatkozva nem csinál semmit, még egy szalmaszálat sem tesz keresztbe a házunkban, hiszen odaköltözött, az én lakhelyemre. A húgaim szolgálják ki, egyre növekvő hűvösséggel. Már beszéltem vele, de nem hallgat rám, nem változtat a hozzáállásán. Tudom, hogy ha majd megjön a gyerek, majd jobban odafigyel és kedvesebb lesz, de még ebben sem bízom.

Amikor már éppen kezdenék kifogyni a reménységből, egy vándorszínház érkezik a városkánkba, oda vesznek fel takarítónak. Az előadások után valamint közben is takaríthatok. Nem nagy a bér, de arra elegendő, hogy gyűjtögessünk, hiszen, ha elfogy apám hátrahagyott pénze, kell majd a tartalék. Egyik este, amikor már vége a színdarabnak és a hevenyészett színpadot takarítom, ránézek a nézőtérre. Talán ekkor értettem meg, hogy miért nem találtam eddig hivatást: nekem itt kell dolgoznom! Át kell adnom az embereknek valamit, ami egy színdarabon keresztül csak átadható. Így veszem elő a szonettemet, mert mindig magamnál tartom, de már igen rongyos, hiszen többet javítottam benne, mint amennyi sort leírtam. Elmondom, pergős hangnemben, úgy, hogy az egész teret betöltse a hangom. A végén egy taps hangzik fel a hátsó sorból, és az igazgató jelenik meg.

- Szép volt, William! Maga miért nem próbálkozik színészettel? Olyan, mintha csakis a maga műfaja lenne. Mondja csak, nem érzi? - De, érzem, de nem merem neki mondani, így inkább csak lemondóan megrázom a fejemet.

- Elég nekem a takarítás, így is minden este fáradt vagyok. Nem akarok még olyan ábrándokat is kergetni, amiket sohasem érhetek utol.

- Ezek nem álmok, William. Menjen fel Londonba, ott van ám lehetősége az ilyen színészeknek, mint maga. Higgye el, nem bánja meg. Ott vannak a legjobb színházak, a legjobb fizetéssel. - Ezzel ott hagy, minden szó nélkül. Azóta is őt tartom a legnagyobb angyalnak a földön, egy szárnyaszegett angyalnak, aki magasan szárnyalt eddig, London utcáin, de most egy kis társulatnak az igazgatója, akik olyan csekély nézőközönség előtt adják elő darabjaikat, mint Stratfort-upon Avon.

Jó pár napig fontolgatom az ajánlatot, addig, ameddig az otthoni állapotok már elviselhetetlenek: Anne, az anyám, a húgaim… És az egyik reggeli közben felállok, és bejelentem, hogy elmegyek.

- No de William! Anne hamarosan szül, a munkád is ideköt, és a családod. - Mutat magukra anyám, de tudom, hogy Anne-t szívesen kihagyta volna a sorból.

- Tudom, de Londonban nagyobb a lehetőség, mint gondolnád. Hamarabb visszajövök, minthogy megszülessen a gyermek és ti is meglesztek. Minden hónapban küldök majd haza valamicskét. - Nagy nehezen sikerül őket meggyőznöm, hogy elmegyek és majd csak hónapok multával jövök haza ismét. Következő nap indulni szeretnék, de még vannak lezáratlan ügyeim, és azokat mindenképpen el kell intéznem. A gyűrűt, amit még régen vetten Anne-nek, most visszaviszem. A boltos sajnálkozva rám néz, mire én csak megrántom a vállamat.

- Nem érdemelt meg. - Ezt mondtam volna akkor is, hogy ha nem veszem feleségül és úgy viszem vissza a gyűrűt. Még több pénzt kapok vissza, mint amennyiért vettem, ezért boldogan ugrándozok haza. Otthon anyámat félrehívva nyomom a kezébe a pénzt mondván, ha szorulna a hurok, csak akkor használja. Tudom, hogy így fog tenni.

Következő nap szállok csak fel a postakocsira: megint üres, mint mikor elindultam legutóbb szülővárosomból: de most nem félek a jobb oldalra ülni, ahol Anne-ék háza van, mert tudom, hogy már nem segíthet a helyzetemen, ha nem látom, hogy hol lakik. Hiszen már nálunk vert tanyát, örökre.

 

Nos. Itt ülök a Londonba tartó postakocsin, és kíváncsian várom, hogy mit tartogat a jövő. Egy valamit viszont biztosan tudok: a színészet és az írás az, amit mindenképpen csinálni fogok, mindaddig, amíg el nem érem a legmagasabb szintet, amit ember teljesíteni tud ebben a munkakörben.

London előtt megáll egy kicsit a kocsi, én is kiszállok. Kitépem a naplómból azt a pár oldalt, ami az előéletemmel foglalkozik és egyetlen gyufával, hamuvá égetem az összest.