Egy csodálatos májusi napon veszi kezdetét történetem, amikor éppen az édesapámmal sétáltunk a Standford-upon Avon főutcácskáján. Nem éppen nagy ez a város, de ahhoz eléggé hogy megfelelően korhely életmódot folytassak és csak kevesen tudjanak róla. Édesanyámat a sírba kergetem lassan vele, de azért próbálkozom nem feltűnően intézni a szerelmi- valamint az anyagi gondjaimat. De mivel lassan apámnak nagyobb az adóssága, mint nekem, ez kevésbé lehetséges, mint eddig. Meg is látszik ruházatunkon mostanság a spórolás: nem a kor divatja, nem eredeti selyem-bársony viselet, hanem valami nagyon ahhoz hasonló. Bár az én szememet majd kiböki a változás, rajtam kívül eddig –szerencsére- senki sem vette észre, hogy már nem engedhetjük meg magunknak azt, amit eddig.

Most is éppen egy ilyen, eldugott szabóságból jövünk, hogy valaki meg nem lásson minket, vagy esetleg el ne kotyogja valakinek a szabó, hogy mi már nem vagyunk olyan jómódúak.

-Bizony, semmi sem tart örökké. Ki gondolta volna, hogy így fogunk leáldozni mi, Shakespearek.- Sóhajt egy nagyot a kedves papa, majd ismét szájához emeli a pipáját. Bezzeg a dohányról nem képes lemondani, de minden mástól meg kell fosztania drága családját. Kedvenc beszédtémájává lassan a régi szép idők meg a „leáldoztunk mi, Shakespearek” lettek. A régi szép idők John Shakespearnek az volt, amikor még polgármesternek nevezték és úton útfélen köszöntötték. Azóta csak egy kis kereskedő vált belőle, de még így is sikeresebb, mint bármelyik barátja. De hogy fogyott el a pénz… na arról már nem tudok.

-Persze, apám, megértem az aggodalmát, de gondolom hamarosan ebből is kimászunk. Sőt biztos vagyok benne, hiszen ahogy maga is mondta: semmi sem tart örökké.- Próbálok hatni picit az öregre, hogy ne legyen olyan búskomor, de a szívem nekem is megfagy a félelemtől, ha arra gondolok, hogy hamarosan el kell mennem mesterséget tanulni, ha nem akarom, hogy eladjuk a házat.

-Jaj sohasem figyelsz rám, William. A jó dolgoknak vége szakad, a rossz dolgok meg… csak egy picit javulhatnak. A ranglétra tetejéről könnyű az aljára jutni, de hogy az aljáról fel… olyanról nagyon kevésszer van szó. Képzeld csak el: a Shakespeare család lecsúszik, lesüllyed egy dolgozó szintjére, majd egy esetleg kettő év múlva újra be akarna kerülni a társasági körökbe. Kérlek…- Újabb hatalmas szippantás, kíséretében egy lenéző pillantás. Le is sütöm a szememet, mert tudom, hogy most mi fog jönni.

-Gazdag feleséget kell szerezned, de hamar. Minél előbb, annál jobb. Nem lehet, hogy elszegényedünk, azt se az én fájós szívem, se édesanyád nem bírná el. És még a megaláztatás…- A gondolattól még a hideg is kirázza az idősebb Shakespeare-t, de azért folytjuk az utunkat. Egyre közelebb érünk a főutcához, már a zsivaj is hallik. Nagy a jövés-menés, mint mindig, de most a szokottnál is több cseléd van az úton: ruhát néznek kisasszonyuknak, esetleg szalagot, főkötőt: ma van az első bálozó leánykák estéje, amikor is megcsodálhatja a kinyílt, kifejlődött virágokat bárki, akinek van szeme. Ezért is mentünk el ma ruhát nézni, hogy minél nagyobb eséllyel indulja egy-egy csodálatos kis galamb hófehér kezéért.

-Figyeld meg jól ma a bálon a lányokat. Az egyik a feleséged lesz.- Olyan magabiztosan mondja ezt, mintha már el is ígérkezett volna nekem valamelyik kis galambocska. De nem így van, apám szomorúságára. De hamarosan meglátjuk, hogy s mint lesz.