Hallom, ahogy suttogó hangján énekel és a dal a lelkembe szúr. Mélyen belemar és magával ránt. Hallgatom s lágyan ring a testem, teljesen magáévá tesz. Belevésődik a lelkembe, befészkeli magát és nem hajlandó kimenni onnan sem a dal, sem az Ő hangja. Teljesen eluralkodik felettem, már nem is vagyok önmagam. Érzem már, hogy az Övé a szívem, pedig még csak nem is láttam, csak a hangját hallottam, ami egészen elvarázsolt.

 

Komótosan haladva még mindig a zenére táncolva lépdelek be a színpad elé, szemem lehunyva, még hallgatom egy ideig, mielőtt megnézném ki is ő valójában. Óvatosan kinyitom a szemeimet, félhomály van, a színpadot csak egyetlen vörös lámpa világítja meg és a felét füst fedi. A dallamra felélénkülve sorra felvillan a többi szín is, először a kék és a zöld, majd követi a sárga és visszatér a piros. A füst is lomhán leül a színpadon kígyózó vezetékekre, mintha vetett ágy volna. Immár fehér fény vonja be a helyet. Látom Őt, aki a hangjával elrabolta a szívem, látom, ahogy ül egy magas bárszéken és lassú dallamokba burkolózva önti ki a lelkét a hallgatóságnak, kezében egy gitárral. Azzal a gitárral, ami mindenhová elkíséri Őt az útján…

 

Nem csak a hangja varázsol belém csodálatot, a látványa is. Csak bámulom, nem tudom levenni Róla a szemem, még a pislogástól is elment a kedvem, de mikor mégis leeresztem szemhéjamat, akkor is, az után is csak Őt látom. Majd újra kinyitom és tovább nézem Őt, teljesen átadom magam a dalnak, a hangjának és a látványának, Neki.

A dal álmosan véget ér.

 

Ő lassan felnéz, körüljáratja tekintetét a tömegen, hosszú haját kisimítja az arcából, majd egyenesen rám néz. Nem tudom miért éppen rám, de nem is érdekel, így legalább láthatom a zöld szemeit, amik hidegen csillognak a lámpa fényében. Nehézkes léptekkel közeledem a színpad felé és Ő felé. Tompán hallom csak a körülöttem nyüzsgő és tapsoló embertömeget, már-már el is tűnik a hangjuk számomra, hiszen érdektelen. Már nem érdekel, csak az Ő hangja, ami ismét megdörren, mélyen elmormogva egy ’köszönöm’-öt.

 

Én csak megyek előre az emberek között, de nem jutok tovább, mindig ugyanolyan távolinak tűnik. Újabb dal kezdődik, pendül a gitár. Hallom, ahogy újabb ódákat fűz a húrok közé magával rántva ezzel engem is, egy újabb táncba kezdek. Lehunyt szemmel, most megint csak a hang van. A hang és a zene. De nem bírom sokáig, néznem kell. Most megint olyan, mint mikor először pillantottam meg, vörös füstfüggönybe csavarva és szinte látom, ahogy táncolnak körülötte a hangjegyek. Ez a dal is megérint, magával ránt és eltaszít. Az ébredésbe lök. Lassan véget ér a delírium.

***

Felébredek, otthon vagyok, az ágyam gyűrött és halk zene szól. Az Ő zenéje, tovább kísér a hangja, legalább ez nem volt álom. Visszacsukom a szemem és reménykedem, hogy a következő ábrándomban közelebb léphetek hozzá.

Egyszer… Egyszer talán majd mellette ébredek és nem lesz többé délibáb.