Elérkezett a pillanat, hogy megírjam az utolsó üzenetem. Szeretnék végleg elköszönni, és megköszönni mindent, amit tőled kaptam.

Először is köszönöm, hogy boldoggá tettél. Furcsán, groteszk módon, de élveztem azt – akkor - ami kettőnk között volt. Minden egyes pillanatát újra akartam élni, minden érintésedet ismételten érezni akartam, nem akartam létezni nélküled. Hallani sem akartam arról, hogy egy nap elmész, eltűnsz és nem hallok többé felőled.
Igen, szerettelek.

Köszönöm az első igazi, csodálatos átbeszélgetett éjszakát, azzal a bizonyos hajnallal befejezve, amikor először éreztem boldogságot, és igazi szerelmet a lelkemben. Tudod azt a tényleg igazán igazit, amikor érzed a pillangókat a gyomrodban. Ez után mindig mikor felszálltam egy hajnali buszra te jutottál eszembe. Rengeteg ideig éreztem Mindenhol az illatod, minden utcában, az esőben, vagy, ha fújt a szél. Csodálatos volt.

Köszönöm azt a rengeteg őszi délutánt és estét, amit együtt töltöttünk, a zenélő óránál végig ültük azokat az idegőrlő perceket, amikor rákezdett a szerkezet a dalra, minden páros órában, majd megkönnyebbülve mosolyogtunk egymásra, mikor végre véget ért. Az extra hosszú vasárnapok mindig boldogan és álomszerűen értek véget, de előtte mindig csokit zabáltunk, rengeteget sírtunk és nevettünk.

Köszönöm a ködben való sétákat, melyek szintén órákig tartottak és közben mindenről tudtunk beszélgetni, miközben a kezem a kezedbe fagyott, de testem mégsem hűlt ki, mert fűtötted, te és a szerelmed. A Szerelmünk. Úgy éreztem, nélküled egyik percnek sincs értelme. Minden nap alig vártam, hogy véget érjen az iskola, csak, hogy újra lássalak. Minden pénteken azt kívántam bárcsak azonnal vasárnap lenne.

Köszönöm azt a rengeteg időt, amit azzal töltöttem, hogy rád várok, mikor éppen késtél. Azt a rengeteg negyed és fél órát, amit a hidegben ácsorogva vágyakozással töltöttem. A rengeteg lecseszést, amit azért kaptam a kollégiumban, mert megint (!) elkéstem, csak mert veled voltam.

Köszönöm a sok-sok éjszakát, amit könnyek között töltöttem alvást színlelve, mert, nem akartál engem úgy, ahogy én téged. Köszönöm, hogy éveken át csak áltattál, pedig tudtad, hogy nincs közös jövőnk. Köszönöm, hogy minden nap elhitetted velem, hogy én vagyok a kezdet és a vég, de annyira sem tartottál, hogy bevalld a szüleidnek, vagy a barátaidnak, hogy velem vagy.

Köszönöm, hogy évekig elrontottad minden egyes októberem és novemberem. Köszönöm, hogy miattad ezeket a hónapokat már undorral fogadtam, azokban az években is, mikor már a közelemben sem voltál.

Ennek már vége, köszönöm, hogy tanítottál, hogy velem voltál. Végre ismét szerelmes lehetek az őszbe, végre szabadon ölelhetem át a ködöt és széles mosollyal várom a telet!

 

Köszönöm!