Ha lehunyom a szemem; távoli világok zenéit hallom, ahogy magasztosan arról énekelnek, hogy mennyivel szebb ott, a távolban, mint ezen a helyen, ahol én ragadtam. Ebben a sárban. Ebben az elemésztő mocsokban.

Bár élhetnék örökre lecsukott szemekkel. Bár dalolhatnék én is a távolban, velük. Könnyekkel az arcomon foglalnám dalokba, hogy itt oly óriási a boldogság és a szépség, mint amilyet máshol sem ember, sem más lény nem láthatott még soha.  Mily gyönyörű, mily magával ragadó. Ez nem lehet más csak is Csoda.

 

Itt vagyok igazán otthon, csak is itt; a Képzeletemben!

 

Körbe nézek és mindenhonnan csak a boldogság, az öröm, a gyönyör mosolyog vissza rám. Ezek az illatok, ezek a színek, egyszerűen fenségesek. Csak úgy pattognak a napsugarak a gyémánt ablakokon. Szikráznak a hegyek, ahogy a felkelő nap aranyló köntösbe vonja őket. Majd vakítóan folytatja útját, szivárványt varázsol a vízesés fölé, s ezüstbe burkolja a habokat. Amikből időnként egy-egy hableány tárja a szemünk elé káprázatos uszonyát vagy selyemcsillogású haját, eztán visszabukva a víz védelme alá tovább játszik a csikóhalakkal, s újabb kalandok várnak rá a korallok között bujkálva.

 

Kinyitom a szemem, csalódva pillantom meg, hogy újra egy hideg padlón fekszem, fázik mindenem. Szivárog a vér a fejemből, és minden annyira szürke, annyira fénytelen. Minden mocskos, minden elhagyott, sehol semmi szépség, még a nap sem süt be… De egy kicsit mégis, azon az apró ablakon, de nem látok mást az ablakon sem, csak a piszkot. Mindig ez van, ha jön a napfény megvilágítja a rideg valóságot, azt amit nem akarok látni, amire egyáltalán nem vágyom. Ezért nem szeretem ezt a napot, a valós napot, nem, nem, nem, ez nem az én világom. Rohannék… Ha tudnék, de nem szabadulhatok, itt ragadtam, ebben a szürkeségben, ebben a csúf valóságban, ahol minden emlék és minden látvány csak kínoz. Ahol nem dalol a kismadár, ha jön a hajnal. Ahol nincs más csak félelem, sár és Halál. Nem vár rám más ebben a világban. Rohannék… De nem tudok, egyre gyengébb vagyok, nem bírnak el a lábaim. Valahogy még is elcsoszogok addig a ronda, kopott vasajtóig, mert érzem, hogy az ajtón túl a megváltás vár, csak ki kell nyitnom. Ki kell nyitnom valahogy. De hogy?

Fogalmam sincs, megint a hideg kőre esem, s csak egy újabb sebet szerzek. Mindig ez van, mindig csak újabb sebek, mindenhol. Testemet a vér borítja, elmémet a szürkület, s újra az a gondolat, hogy sosem lesz vége. Sosem jutok ki innen. Néha már azt sem hiszem el, hogy az ajtó mögött Csoda vár. Néha már nem is hiszek benne. Van, hogy az életerőmmel, a Tündérekbe vetett hitem is alábbhagy. De valahogy mindig sikerül magam összeszednem, sokszor már nem is tudom hogyan, új erőre kapok, talán épp azért, mert a Tündérek segítenek, és tényleg létezik a Csoda az ajtón túl. S tudom, hogy egyszer úgy is itt hagyom. Itt hagyom ezt az egész szemét-világot. Elegem van belőle. Szívem szerint nem is tennék mást csak futnék. Futnék és futnék, amilyen messzire csak lehetséges…

 

Kiderül, hogy ott van az a bizonyos Csoda, mindig is ott volt, minden maradék erőmet összeszedve kinyitom a kopott vasajtót, s ami a szemem elé tárul álomszép. Szebb, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Ragyogóbb a nap és csillogóbbak a hegyek és a vízen a habok, a sellők egyszerűen magukkal ragadnak, oly tökéletesek, oly szédületesek. A hatalmas gyémántpalota, a képzeletemnél is magasabbra rúg.

 

Minden olyan hihetetlen.

De én hiszem, hittem eddig is, és ez az, ami segített kiszabadulni. Nem is volt másom, csak a hitem. A Csodákba és Tündérekbe és az Álmaimba vetett hitem...

Vagy ez segített vagy egy újabb aranylövés... már sosem tudom meg.

Halott vagyok.

Örökké úszhatom a sellőkkel.