Heves kacaj visszhangzik a fejemben. Lehunyom szemem, s látom őket : Két gyermek a napsütötte homokban, pöttyös labda a kezükben, boldogságtól telített széles mosollyal , s a jövő felé haladva, szépen lassan, ahogyan a kis labda pattan, haladnak a sorsuk felé a boldogságtól a sötétségbe.
Az idő múlása meghúzta a fonalat, mely összekötötte a sorsukat, s a labdát elhajítva egymás kezét fogják, egy lány, egy fiú, ülnek karöltve boldogan, a múlton merengve, látván a gyermeki képet, s felidézve minden szépet. A levegőben szerelem, s mámor vegyítve, ülnek a puha homokban, a folyóparti szélben , hol nem számított semmi, csak a csók, csak az ölelés, s kívánták: sose érjen véget. Igazi volt tudták mind a ketten, nem csak ámítás, s múló érzelem, hanem a mesékbe illő igaz szerelem, mikor két ember a másik nélkül csupán egy üres test, melyből hiányzik minden. - Félve látták , az örökké egy múló pillanat, s végül elcsitul a szél, véget ér a nyár, s újra jön tél, majd feledésbe vész a múlt, homály fedi el, s az útjuk végén sötétség terem.
A Fiú félte a jövőt, félte a múlást, félte a halált… a rettegés kísérte minden gondolatát ,ott élt benne, mélyen, néha elzárva, néha kitárva, ahogyan haladt az útját járva. Álmából, az elmúlást látva, vagy egy idős arcot, az anyja karja közt állva, örökkön könnyes szemmel ébredt. Próbálta feledni, de körülvette, próbálta, de el nem engedte.
A kék szempárba nézve, nem számított semmi, csak áhította a gondolat, hogy ennek vége nem akad. - A folyó parti szélben , a homok melegében, járta körbe a varázs, valami túlvilági erő, sok szép emlék helye az, sosem feledő. - Minden szép volt, mesébe illő, míg a holtak vére a kezéhez nem tapadt, s a halál a szelét felé fújta, majd a szerelmétől végül elszakadt.
Sötét idők, s félelem, a háborúban más nem terem. Könnyes búcsú a szerelemtől, egy csók, egy ölelés, majd könnycsepp száradt dermedt arcán. Félve, vágyakozva, elindult oda, melyről a halál szele fújta hangját. Távol a hontól, távol a parttól, a szép világtól, álmodozott a szíve honjáról.
Elmúltak hónapok, majd évek – A földi lét egy másvilágról az élet sötét oldaláról a halállal szemezve, vértócsák közt fetrengve – így kopogtatott a végzet , míg nem is oly rég, a szíve, csak szerelmet remélt. Emlékek emésztették lelkét, gyötrő fájdalom, a boldogság helyén sötét űrre lelt, mely végeláthatatlan tengerként ékeskedett. A csillagok fénye is halványult, nem volt a régi, hiába nézi, sötét felhők lepték el, s az éjszakában, se a napvilágban, fény többé már nem terem . Így múlott minden nap, s a végzete felé haladt, majd nyitott neki ajtót s fogadta, a társai vére, a kilincsre tapadva.
-Előtte állott, kitől mindig úgy félt, karját nyújtva hozta az éjfélt , hívta őt, csalogatta, s kezét fogva elragadta .-
Tompul a fájdalom, mely testét éri, mert lelkét a kétségbeesés tépi. –Hová lett a fény..hová lett a mosoly… hová lett az álom, mely a gyermekkorban honolt ? Elérhetetlen vágyak, ezzé lettek most már, s maga előtt a szeretteit látva, szemében könny állt, egyszer , s utoljára, s a kétségbeesés partja mellett, végül örökké csend lett.
-Heves kacaj visszhangzik a fejében, látja őket : két gyermek a napsütötte homokban, a folyóparti szélben. Testét meleg szellő éri, kezét egy puha kéz kíséri, s a szívében tombol valami túlvilági erő, valami, mely sosem feledő –
Egy törött fakereszt , oly magányosan, talpát puha víz mossa. Egy megtört arc, fel fel bukkan, könnye csordul , s a partot tapossa. Az Idő múltán is, ott áll ő, a naplemente fényében, s örökkön őrzi emlékét a szíve melegében .
Rezeg az óra, csörög a vekker, kinyitom szemem, s a nap is felkel. Könnycsepp csobban, pelyhes párnámon, zengve dobban , valóság, vagy álom ? ~ Tintával vetem papírra, a halál csókját, s tán mit olvasol, csak egy pillanat,s ily szemrebbenés alatt, az élet is elszalad.
-Meghallom őt, kopogtat az ajtón, kezét nyújtja, s a vállamon landol-… Tán csak egy álom, tán nem valós ez sem, s ha véget ér, halk sikollyal kelsz fel.