Töklámpás Fénye 

 

Csendes sötét éjjelen, kietlen mező közepén,
halkan cseppen a vér, lassan tele a kőedény,
groteszk mosolyra gyúl a madárijesztő arca,
eddig éltető, most holt nedvektől mocskos ajka.

 

Minden évben egy éjszaka, megérinti a halál szele,
fel sem tűnik a sötétben, de lassan követ a szeme,
örült nesztelen kacaj, nem voltál soha egymagad, 
egy tisztán közepén, valami fényen, szemed fennakad.

 

Töklámpás fénye mi vezet a vesztedbe, észre sem veszed,
s olyat látsz a tisztáson, mitől örökre elveszted majd eszed,
kacarászva táncol a Tök és az Ijesztő, fejek szerte szét,
nyakukban nyelvek, mert ki holt, az már nem beszél.