Minden a szürke árnyalatiban pompázik. Mint egy régi filmben. Így is lehet gyönyörű a világ. Sőt, néha jobb, mintha színes lenne. Nem vakítanak el az élénksárgák, zöldek és rózsaszínek. Nem zavar be a rossz helyen egy rossz lila. Minden egyszerű, és minden csodaszép. Olyan nyílt. Olyan bátor. Így is lehet élni; színek nélkül.

 

Mikor reggel elindulok otthonról, látom a Nap világosszürke sugarait. Érzem, ahogy simogatnak és elkísérnek egészen az iskoláig. Út közben is minden szürke, és mégis minden gyönyörű. Minden vidám. Szürke csokit majszolgatok, de így is finom, így is olyan az íze, mintha barna lenne. Belépek az iskolába, ahol a portás bácsi is szürke, de ugyan olyan vidáman üdvözöl és mosolyog, mint mikor még színes volt. Felmegyek az osztályba, ahol minden diák szürke, de semmi más nem változott. Ugyan úgy beszélgetnek. Ugyan úgy köszönnek, mikor meglátnak, és ugyan olyan vigyorba fordul a szájuk, mikor megbotlom a küszöbön. A szürke küszöbön.

Az egész nap olyan szürke, sehol egy szín, sehol egy rózsaszín villanás. Sehol egy kék ég, sehol egy piros toll. De mégis minden olyan csodálatos. Élvezem, hogy nem kell úton-útfélen színekbe botlanom. Szeretem, hogy nem tudok elpirulni. Még a kimondott szavak is olyan színtelenek, mintha elő lenne írva.

 

Délután már hazafelé indulva szürke cseppeket veszek észre az úton, nem tudom miért, de elkezdek a nyomok után menni. Nem is figyelek mást, csak a földet. Rengeteg megtett kilométer után, egyszer csak felnézek, s látom, hogy előttem minden újra színes. Visszanézek a földre. A pöttyök vörösre színeződtek. Az ég újra kék, és én nem tudom, hol vagyok. Minden olyan kavargó. Zavaróan hömpölyögnek körülöttem a színek. Mintha egy új világba kerültem volna. Már úgy megszoktam, hogy minden szürke. Ez már zavaró. Vissza akarok menni. A szürke világban minden olyan csodálatosan egyszerű volt. Itt minden annyira bonyolult, és éget. Éget ez a rengeteg szín.

 

Nem bírom tovább!
Vissza akarok menni!

A szürkéimet akarom! Lilák, kékek pirosak, sárgák és zöldek nélkül. Azt akarom, hogy legyen minden újra szürke.
Megfordulok, de már a hátam mögötti világ is színes. Hogy lehet? Pedig onnan jöttem. Ott szürke volt minden. Hová tűnt? Miért tűnt el? Hogy szerezhetném vissza?

 

A sok érzelemtől, kérdéstől és színtől megszédülök, térdre esek, és a zöld fűbe markolok. Kitépem, mintha attól eltűnne a színe, de nem tűnik el.  Zöld marad. S ez fáj. Kimondhatatlanul.

 

Vissza akarom kapni a szürkéimet.

De már nem lehet…