Végig sétálok az utcán, édesanyám mellettem sétál kissé nehézkes léptekkel, hiszen tegnap sokáig dolgozott, értem, értünk. Még kora reggel van, a levegő, csípős, ugyanis már nincsen tél, de tavasz sem. Olyan sarkvidéki szél fúj, örülök, hogy visszaszaladtam a sapkámért, no meg a kesztyűért. Szorosabbra húzom magamon a kabátot, ahogy elhaladunk domboldali utca mellett, mivel itt nem állnak a szél útjában a házak, a falun végig söprő fuvallat friss, tavaszi erdő illatot hoz magával.

Mindig is szerettem ezt szagolni reggelente, olyan szabadság illata volt. A gondolatra, hogy egy fogalomnak lehet illata, elmosolyodom, majd tovább indulok, de nem tudok anélkül odább lépni, hogy egy kesernyés, vágyódó pillantást ne küldenék az erdő felé, ahol mindig is otthon éreztem magamat.

 

Ahogy a szél felkorbácsolódik, úgy érzem én is mindinkább az illatokat: avar, gyökér, bimbódzó virág. Édesanyám nógatására figyelmes leszek valamire; Felocsúdva felé iramodom, még éppen időben érkezem, hogy mosolyogva felszállhassak a buszra. Leülök, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nekem ott kell lennem, oda való vagyok, ahol a természet tárt karokkal fogad, nem, azaz otthonom, ahol minden kőből és betonból épült, ahol az emberek azt hiszik, a füvet Vateráról, a csillagokat meg a Tejút Kft.-től kell rendelni. Hirtelen felkapom a táskámat, a következő megállóban leszállok, Édesanyám szólongat, de meg sem hallom, hiszen én már más hangokat hallok, természeteseket, olyanokat, amelyek hívnak, csábítanak.

 

Szaladok, rohanok az utcán, végig a kis kereszteződésig, ahol tudom, hogy a szabadság vár. Lekapom a sapkámat, hagy tépje, cibálja a szél a hajamat, azt, amit reggel akkora gonddal állítottam be. Hatalmas mosollyal indulok meg az emelkedőn, majd pár percnyi gyaloglás után elérem az erdő kezdetét.

 

Felerősödik a szél, szinte már elviselhetetlenül csípi a bőrömet. A tegnapi eső szaga érződik a levegőben, de a víz már felszáradt, nincs sár. Nem merek belépni. Úgy érzem, megszégyenítem a természetet, ha csak egyszerűen belépek a szentélyébe. Leveszem a cipőmet, és zokniban megyek tovább pár lépést, majd megtorpanok, és megcsodálom a fölém magasodó fákat, ahogy félelmetesen hajladoznak a viharos szélben, amely az avart is felkavarja, és felém fújja, mintha el akarna űzni. A talpam fázik, ám nem számít, bárhogy is kíván elűzni a természet, hideggel, széllel, fenyegető fákkal. Én csak érezni akarom. Bátran beljebb sétálok, megcsodálok minden egyes csodát, amelyet az Anya Természet teremtett: fákat, odúkat, ibolya bimbókat, elkorhadt ágakat, állat tetemeket. - Mosolyogva táncra perdülök, egyre beljebb jutok az erdőbe, néhol letérek az ösvényről, néha visszatalálok rá. Egy idő után már úgy mozgok, mint az állatok: csöndesen és kecsesen, tánclépésekre emlékeztető mozdulatokkal kerülöm ki az ágakat. Bogyókat találok, amelyeket ehetőnek vélek: egy marokkal leszakítok belőlük, egyesével dobálom a számba, kiélvezem a fanyar ízt, majd a maradékot, mint a Jancsi és Juliskában, a hátam mögé szórom.

A táskámat már régen elhagytam, igazából szerintem már a józan eszemet is, ahogy végiglépkedek néhány törött üvegen, amelyet mások hagyhattak itt, régen. Feldühödöm, amiért meggyalázták a csodás természetet, birokra kelek a levegővel, versenyt futok a sejtelmesen kavargó széllel. Barátokra lelek itt. A szél a barátom, az állatok a szeretőim, a fák a családom. Lassan kibújok a kabátomból is. Nem érzem a hideget, engem melegít belülről valami, valami megnevezhetetlen. A szagok megváltoznak: szabadság illatot érzek, vegyítve a frissességgel és a természet eltéveszthetetlen, kellemes, tiszta illatával. Haladok tovább, a tájékozódási képességemet is levetkőztem, a felsőmmel együtt, ám én tudom, hogy hova megyek, hiszen zsigerileg érzem, hogy jó felé haladok, a szél súgja nekem minden egyes lépésem, szökkenésem után, hogy merre tovább, de lerázom magamról a gondokat, mókaként fogom fel az egészet, ahogy a nadrágtól is megszabadulok. Egyre felszabadultabb vagyok, szinte szárnyalok.

 

Énekelni volna kedvem, hisztérikusan nevetni, kiröhögni azokat, akik otthon maradtak, a kényelmes szobában, a munkába, iskolába tartanak éppen, vagy csak még most készülnek, tökéletes hajat varázsolnak, a maszkkal együtt, amit minden nap viselnek, a tökéletes ellentéte a természetesnek, aminek most éppen érzem magamat. A hajam már tiszta kóc, pókok, kisebb rovarok és ágak állnak ki belőle, a vállamra egy madár fészkelt, a bőrömre moha telepedett, a fülemből páfrányok kandikálnak ki. Sikítani szeretnék a boldogságtól, de nem jön ki hang a torkomon.

 

Elhal a nevetésem. Elhal a szél is.

Az, amit követtem, eltűnt. Ott állok a sötétben, a fák fenyegetően magasodnak fölém, állatok sétálnak el mellettem, mintha ott sem lennék, én csak lerogyom a földre, keresem a szellő legkisebb jeleit is, de semmit sem találok, szélcsend van. - Vajon most mások nevetnek rajtam, ahogy kétségbeesetten ülök a jéghideg talajon, miközben a füvet tépkedem magam körül?

 

A szagok ismét változnak, ahogy beleszimatolok a levegőbe: rothadást érzek, fenyegetést, érzem a korábban hátrahagyott tetemek bűzét, amely most felém száll és együttesen csap le rám ez a szag kavalkád, megzavarva a még megmaradt érzékeimet is. Lehet, hogy a szél elcsendesedett, de én nem tudok: felugrom, körbenézek, de már nem a boldogság hajt, hanem a félsz. Cseperegni kezd az eső, végig folyik rajtam, lemossa a még megmaradt boldogságot is. Talán sírok, és azért érzem a kezemet, az arcomat vizesnek? Követem a kis patak útját, végig nézek magamon, azon a pózon, amivé lettem, majd inkább nekidőlök a fának, aminél megálltam. Hátranézek és látom, hogy véres lábnyomok szegélyezik az utamat. Hiányzik a cipőm. Lehet, hogy hazamennék? De hát itthon vagy, Virág! A természetben! Ahol minden elkezdődött, és ahol most egy lány fáradtan összerogyott és a szélcsendben, beállt csöndben zokogni kezdett.