Fekszem a nyirkos pázsit selymes bőrén,

és piros szemű óriás leveleket hoz a szél,

mely halkan, mélázva mereng múló jövőjén

széthasítva a csend dallamait.

 

 

Messze vagyok magamtól, mert hallom

a lelkem vergődését a távolból,

hogy néma kiáltással újra hozzám szólhasson

remegtetve a még fent lévő leveleket.

 

 

Érzem a távolodó pillanat súlyát testemen,

ami lenyom a földbe, bele önmagamba

és látom a mély, ólomszürke fellegen,

hogy újra eggyé válhatunk.

 

.