- Izgulsz már a nyelvvizsga miatt?- Kérdezem tőle, csak hogy ne csöndben tegyük meg a Népkertig tartó, nem éppen hosszú utat. Valami nincs rendjén, mintha már a kézfogásunk sem lenne az igazi, mintha egy színdarabban néznék két embert, akikről tudom, hogy csak a szerepük miatt vannak együtt. Ott lebeg közöttünk valami, ami hideg és áthatolhatatlan és hiába is próbálom, nem tudom megfogni a lényegét, megérteni mibenlétét.

- Hát, fogjuk rá. Amióta annak a csajnak az osztályból –tudod, meséltem neked róla- rohama volt, azóta nem ugyanúgy tekintek a nyelvvizsgára. Vannak annál nagyobb dolgok is, például az egészség. Amúgy is, csak fáradt vagyok. – Egy vállrándítással zárja le a mondatot, ennyivel le is van tudva, semmi mást nem mond. Félrenéz, pedig máskor mindig az arcomba tekint ilyenkor, egy kis réveteg mosollyal a szája szélén, amely annyira megy az ő álmodozó jelleméhez. De most mi van? Jó, tudom, hogy úgy alakult a hetem, ahogy terveztem, kicsit elhanyagoltam, de megérthetné! Még bocsánatot is kértem!

- Nehéz heted volt? Esetleg megint a német…?- Próbálkozok tovább, de tudom, hogy mindhiába, hiszen csak egy fásult vállvonás a válasz, semmi több. Inkább némán baktatok továbbra is mellette, néha felmosolygok, de látom rajta a feszültséget. Ettől én is ideges leszek. Végre elérjük a Népkert kapuját, előre enged, mint mindig. Na király, legalább ez nem változott. Mutatom neki, hogy hova üljünk, mutatom neki a legközelebbi árnyékos helyet. De ő nem arra megy, távolabb, mintha menekülni akarna valami elől.

Ahogy leülünk, nem néz rám többet, hanem átdobott lábbal ül a padon, lehajtott fejjel, mint egy aggastyán. Gondolván, hogy felvidítom, előkapom a névnapi ajándékát. Milkás bonbon, szívecske alakú, epres: a kedvence. Mosolyogva nyújtom neki.

- Boldog névnapot, Szívem!- Egy mély sóhajjal elveszi, a bonbon az ölébe hull, mintha még tartani is nehéz lenne számára. Nem tudom, hogy min emészti magát ennyire, de a feszültséget lassan már harapni lehet körülöttünk, érzem, hogy egyre idegesebb és frusztráltabb leszek. Rám emeli bágyadt, szomorú kék szemét. Hirtelen előérzetem támad, és a meleg ellenére is megborzongok újfent.

- Beszélni szeretnék veled!- Csak három szó, de engem nem ez rémiszt meg, hanem a hangja, a testtartása, a szeme… Nem fogom megkönnyíteni neki. Csak bátran mosolygok, bár már tudom, hogy mit akar. Tudom, hogy erős leszek, hiába lenne tíz nap a másféléves évfordulóig, hiába szeretem mindennél jobban, nem fogok előtte, pont előtte sírni, aki már másodjára töri össze a szívemet. Picit mintha meg lenne lepve a jó kedvemen. Szinte kívülről látom a jelenetet, ahogy a kamera közelről mutat minden apró részletet: Márk kék pólóját, ahol már összegyűrte idegességében, és engem, ahogy az erőltetett mosolytól enyhén remeg a szám széle. A velem szemben ülő ezt az apróságot nem veszi észre.

- Szak… szakítani szeretnék. - Nyögi ki habozva, mintha félne a következményektől, miközben könnyes szemeit rám emeli, de nekem ennyi is elég, hogy felmenjen bennem a pumpa. Mindjárt el akarja velem itt hitetni, hogy ő az áldozat? Hát menjen a Pokolba! Akkor én mi legyek?

De kívülről nem lehet látni, hogy mi megy végbe benne, hiszen mosolygok. Mondjuk nem az igazi mosoly, amiből sugárzik a boldogság, addig még sokat kell várnom, de kezdetnek megteszi.

- És miért?

- Mert… mert nem vagy velem soha. Neked minden fontosabb, mint én… de a tanulás a mindened. Ne érts félre, én büszke vagyok a mindent tudó barátnőmre, ám én ezt nem bírom. Nem több kell annál, mint hogy csak heti egyszer-kétszer találkozunk, ha találkozunk. Nekem ez nem megy. - Halkan mondja, hiszen tudja, hogy ezen már százszor átrágtuk magunkat. Én mindig próbálok magamon változtatni magamon, miatta, de valahogy mindig megbukok. Ha nem ilyen lennék, lehet, hogy soha nem szeretett volna belém. Ki tudja? De ez vagyok én mindenesetre: túlbuzgó. Nekem a tanulás az álmom és hogy minél feljebb jussak. De én sohasem kérném őt arra, hogy mondjon le miattam az álmairól.

Ránézek, hátha látok valami reményt arra, hogy elmagyarázzam neki. De semmi. Már fontolgathatja egy ideje, de most ért meg benne, ezen a héten, amikor minden összejött. 

Egy pillanat alatt pereg le előttem a majdnem másfél éves kapcsolatunk: amikor első találkozásra kaptam tőle egy origami rózsát, ahogy sétáltunk, ahogy először megcsókolt… Visszatérve a jelenbe nagyot nyelek, és erőltetett jókedvvel meredek a kezemre. Az órámat keresem. Huh, szerencsére jó kezet nézek.

-  Na asszem’ nekem 15 perc múlva jön egy buszom. Szia. - Gyorsan felkapom a táskámat mellőle, és már indulok is. Nem várom, hogy utánam jöjjön. De én sem nézek vissza. Mert már nincsen miért.