Árnyékok között

 

Féktelennek kéne lennem, de kötnek a láncok,
nincsenek nappalok, se éjszakák, se álmok,
csak a végtelen van, végtelen órák, éjjelek,
némán állok tovább, nem félek, nem kérdezek.

 

Talán bukott vagyok, talán sosem voltam,
mindkét létről írt már véres tintával a tollam,
ezer lépést megtettem, szívem mégis hontalan,
élhetnék örökké, mégis, maradnék oktalan.

 

Vak vagyok, vak maradtam, pedig láthatnék mindent,
az érzéseket úgy dobtam el, mint egy koszos inget,
mert ha kell, vehetnék fel másikat, de már hasztalan,
ha volt is segélykiáltás, az már a múlt, már hangtalan.

 

Csak egy árny vagyok a sötétben, nem is létezek,
ha nincs napfény, akkor mint árnyék nem is élhetek,
kósza gondolat maradtam, hamisan csábító félelem,
hiába fáj, mégis törött jelenem szilánkjain lépkedem.