Belül üres tér, kívül kavargó emberek,

kihalt tájak felé vonszolják lelkemet.

Honnan ez a sok a könny, ha üres térből fakad?

mégis folyik, mint erdő mélyén a bús patak.

 

 

 

Szemgödröm kiürül, az emberek eltűnnek

és én összerogyva várom a végét a műnek.

Halott szívverés a taps, mit a vágy súlya nehezít,

Ürességem fogságából semmi sem menekít.

 

 

 

Hol vagyok? Merre tartok?

Megrekedt hangokat hallok.

Élek?

Vagy már rég csak saját magam álma vagyok…

Lépek,

majd tovább vánszorognak a megrekedt napok.