(…)

 

Kedves Vízióm!

 

Szeretném, ha tudnád, hálás vagyok mindenért, amit adtál. Köszönöm, hogy vagy, s köszönöm neked önmagamat. Az álmokat, amit semmiért oda nem adnék. A hitet, ami mindennap vitt előre, s a tündérmeséket, amik bebizonyították, hogy vannak még csodák. Köszönöm a sok mosolyt, a sok könnyeket, mert elhittem, hogy lehetséges. Hittem a szeretetben, bíztam a szerelemben, Te miattad, Te érted. Hittem a pillantásban, s hittem az ölelés erejében.

 

 Mindezeken kívül, köszönöm a csodálatos világokat, amit megmutattál, repítettél galaxisról-galaxisra, nem törődve a fizika törvényeivel. Megmutattad milyen az élet egy hold peremén, majd hírtelen átrepítettél egy sötét cigarettafüsttel teli bárba, ahol a jazz megeszi a csöndet, és olyan tökéletes vagyok, mint a csillagok. Akarva, akaratlanul leültettél valaki mellé, akinek szemei olyan kékek voltak, mint a nyári égbolt, Gyönyörű s Igéző. Hagytad, hogy elhiggyem, azok a szemek a lelkem darabjai, hagytad, hogy mindennap még mélyebbre kerüljön, mígnem a szívemhez érve, ízekre szedjen. Minden nap gyűlöllek ezért, remélem, tudod. Gyűlöllek, hogy hittem azokban a kék foltokban, gyűlöllek; Te miattad, Te érted, de ezt már Te tudod. Lágy dallammal elvetted tőlem őt, s átadtál a pokol királyának; Lucifernek. (…) Pont úgy éreztem magam, mint Éva a paradicsomban… de mindig imádlak ezért!

 

A karjaiban biztonságra leltem, őrjítő biztonságra, s minél tovább ölelt annál jobban forrt ereimben a vér, teste melegétől. Azt hittem, mikor ott feküdtem mellette, hogy bementem a „kapun” , a szerelem kapuján, s végre önmagam lehetek, végre szerethetnek, de ez gyorsan megváltozott. Szépen lassan elvágtad torkát, kitépted szívét és elvetted szemem világát, hogy tapogatózzak a sötétben, a mocsok szülte világomban, vérben, s halálban, Te miattad, Te érted. Megölted életem szerelmét, s mielőtt megsemmisültem volna könnyedén átrepítettél egy újabb halucinációba.

 

Elküldtél egy rózsaszín világba, ahol még kislány vagyok, egy igazi apával.
Olyan Apával, aki megvéd az ágy alatt rejtőző mumusoktól. Olyan Apát mutattál meg nekem, aki mindennap elmondja, lányának, hogy mennyire gyönyörű, aki megerősít, s hitet ad. Mesél Csodaországról, a tündérekről, majd fájó szívvel megvigasztalja, hogy a szerelem mindig ilyen, mindig fáj. Olyan Édesapát mutattál meg, aki lábára állítja lányát, s megtanítja táncolni, megtanítja minden bicsaklás után felállni. Bebizonyítja, hogy a víz nem is olyan veszélyes, csak evezni kell előre a kézzel, és csapkodni a lábbal.
Majd az asztalnál ülve, elhiteti, hogy a történelem gyönyörű, s nem olyan nehéz, mint, ahogy gondolod. Bebizonyítja, hogy igaz, őszinte szerelem csak Apa és Lánya között létezik… Ahogy az lenni szokott, ilyenkor jössz Te, Kedves Illúzió. Megremeg a föld, a horizontról potyognak a csillagok, le a mélybe, s dimenziókon keresztül repítesz egy következő vízióval teli valóságba.

 

Egy olyan valóságba, ahol talán krokodilok falnak föl, vagy fehér pomponú nyulak ugrálnak körülöttem. Talán egy hegy csúcsán ülve fogok újra érezni, miközben a szél gyengéden végig simítja arcomat. Talán ott fogok békére lelni. De nem; Te miattad, Te érted.

 

Kedves Illúzió, itt ülök ezen a lakatlan szigeten egyedül; Te miattad, Te érted. Elzárva az emberektől, a szeretettől. Napról-napra üresebb a világom, üresebb a szívem. Kezdem feladni, kezdek megőrülni. Megmutattad nekem mindezt a csodát, elhitetted velem, hogy ez a valóság, mikor csak hazugság szülte hazugság. Elvetted tőlem a szerelmet, a hitet, a fájdalmat, boldogságot, s nem utolsó sorban Őket. Elhitetted, hogy tudom mi az a szeretet, pedig soha nem szerettem igazán. Elvettél mindent, s itt hagytál egyedül, ott ahol a part szakad, Te miattad, Te érted!

 

- Tudja, nem vagyok biztos benne, hogy van-e egyáltalán valóság.
A férfi a homlokát ráncolta, nem egészen értette, hogy mire céloz.
- Hát nem illúzió az egész életünk? - folytatta.
- Hogy érti ezt?
- Nos, minden, ami a múltban volt, csak emlék. Nem igaz?
- De igaz.
- És minden, ami a jövőben lesz, az csak képzelet. Mindkettő tehát puszta illúzió. Az emlékek megbízhatatlanok, a jövőt illetően pedig csak spekulációkba bocsátkozhatunk. Az egyetlen dolog, ami teljesen valós, a jelen pillanat - és ez állandóan változik, ingadozik a képzelet és az emlékek között. Szóval érti, mire gondolok? Az egész életünk csupa illúzió.