Még pár méter. Átfagytak az ujjaim. Csúszik a kesztyűm. Még három lépés. A csákány nem megy bele a jégbe. Mássz! Még egy utolsó. Mindjárt felérek. Mássz!

Végre! Azt hittem sohasem érek fel a hegy tetejére. Még nagy a köd, nem látok semmit. Addig leülök és megpihenek, így, itt jó lesz, itt nem fúj a szél. Tűz is kell, fel kell, hogy melegedjek, és akkor már ennem is kell valamit. Forralok vizet a hóból, ebéd után pedig alszok. Pihennem kell most. Sokat. Legyőztem a hegyet. Vége.

 

- Vége? – szólalt meg bennem egy hang.

 

- Igen vége van. Megcsináltam. Győztem. – gondoltam magamban és a büszkeség halvány szikrája kezdett pislogni bennem. – Igen, Én tettem ezt, Én másztam meg a hegyet, s most itt állok a csúcsán.

Nem sokkal később, elégedetten ültem a felforrt víz mellett, korgó gyomorral, kezeimet közben a tűz fölé tartva melegítettem.

 

- Nincs vége. – szólalt meg újra a hang. – Nézd!

 

Mintha tudnám, merre akar mutatni a hang, fejemet fölszegtem és pásztázni kezdtem a tájat innen a világ tetejéről. A köd hirtelen eloszlott, s látni véltem az igazságot: Ez nem a világ teteje.

Egy óriási, jeges és fagyos monstrum magasodott előttem, a csúcsa a felhők fölé veszett, a hegyoldal szinte járhatatlanvolt a szikláktól. Nagyot nyeltem és gondolkodni kezdtem. Nem a világ tetejére jutottam fel, csupán csak egy még nagyobb hegy lábához értem. A meglepettségtől gyorsan döntöttem; túl nehéz az út, inkább itt maradok, vagy visszafordulok.

 

- Miért fordulnál vissza?

 

A hang kérdésétől hirtelen elvesztettem a fejemet, s a dac diktálta az irányt. Nekiestem a hegyoldalnak, de pár méter után visszaestem oda, ahonnan indultam. Még egyszer nekiveselkedtem, de ugyanarra a sorsra jutottam, mint az előbb. Ez így nem fog menni. Túl nehéz – gondoltam – Feladom.

 

Ott ültem a tűz mellett, a kényelembe és biztonságba burkolózva. Nem kockáztattam többet. Ekkor a hegyoldalból még több, még élesebb sziklák nőttek ki, a hegy csúcsa mégjobban beleveszett a felhőkbe. Talpam alatt valami furcsa fekete szúrós növény tekeredett ki a hóból, ránőve lábaimra, leláncoltak a talajhoz. Itt maradok, döntöttem el végérvényesen. Itt is jó.

 

Ekkor láttam meg, tőlem nem messze, egy jégcsákány éle megvillant a napfényben. Egy másik ember kezdett el mászni, hihetetlen ügyesen vette az akadályokat, egy szikla sem vágta meg. A csákány mindig tökéletesen beletalált a jégbe, az a valaki nagyon magabiztosan haladt előre. Néha meg-megcsúszott, de egy kis pihenő után újrakezdte. Csak mászott és mászott, egyre feljebb. A másik irányban is felbukkant valaki, aki elindult, hogy megmássza a hegyet, amit nem lehet megmászni.

 

Ők nem hisznek ebben. Ők abban hisznek, hogy ez a hegy is megmászható, úgy, mint az előző, és az az előtti is. Ők már megküzdöttek a saját gátlásaikkal és kételkedésükkel. Nincsenek démonjaik. Nincsenek éles sziklák és csupán csak egy valami tekeredett a lábad köré, ami közéd áll és a célod közé. A saját félelmed.

 

Magabiztosan felálltam és farkasszemet néztem a heggyel. Eltűnni látszottak a sziklák és a lábamon sem tekergett már semmi. Egyszerre csak tudtam mit kell tennem. Motivációt éreztem és magabiztosságot, láttam az ösvényt merre kell haladnom.

 

A sziklák között húzódott egy ösvény, egy járatlan út. Az én utam. Hiszen mindenki máshogyan mássza meg a hegyet, a jéghegyet, amely közé és a boldogsága közé áll. Felemeltem a csákányt és mászni kezdtem. Sose ment még ilyen könnyen. A jég tökéletes volt. S ahogyan felnéztem útközben a hegyre, már tisztán láttam a csúcsot. A célt. És azt is láttam, ami mögötte van. Még egy hegyet, ami meredekebb és veszélyesebb. De ez az élet. Mássz tovább!