Már nem te vagy a cukor a teámban

 

„Nevetni az tud csak igazán, aki már eleget sírt.”
/Junkies/

 

Egy reggel, mikor Amelia felébredt, furcsa érzése támadt. Talán a kora reggeli vihar és az eső hangja keltette fel benne ezeket az érzéseket, talán valami más. Kinyitotta a szemét, és minden a régi volt, mégis minden olyan más. Nem ült a megszokott nyomasztó érzés a vállán, nem kínozták az emlékek és az álmok foszlányai. Csak egyetlen álom volt a fejében, s játszott a gondolataival. Ez az álom a lehető legszebb volt, bár nem volt benne semmi túlvilági vagy csodálatos. Nem repkedtek az álmában tündérek.  Nem nyíltak virágok a lába nyomán. Nem daloltak a madarak és nem szikrázott a nap. Nem játszott sellőkkel. Semmi különös nem történt az álmában, egyszerűen csak eltűnt belőle egy állandó szereplő, akitől már oly rég óta igyekszik megszabadulni.

Egyetlen dolgot nem értett csak…

 

- Miért most? Miért ma? Miért nem korábban, hónapokkal, évekkel ez előtt? Bizonyára ebből is tanulnom kellett. Ezt is át kellett vészeljem, ahhoz, hogy aztán később teljesen boldog lehessek.

 

Az elmélkedésbe belezavartak… valaki kopogott. Az az ember állt kint, akitől Amelia éppen most szabadult meg lélekben, Darius várta őt az ajtó előtt. Elcsoszogott odáig és kinyitotta, mosolyogva fogadta a Múltat, aki ismét vissza akart térni az életébe. De egy újabb mosoly kíséretében, így szólt a vendéghez Amelia:
- Örülök, hogy itt vagy de sajnos menned kell, ahogy ma reggel távoztál a szívemből, úgy most az házamból is muszáj lesz.
- Csak egy percet várj még…
- Már épp eleget vártam. Először arra, hogy végre szeress, aztán arra, hogy ne érdekeljen már más véleménye, és ne azt szeresd bennem, akiről a többiek beszélnek, hanem engem, csakis engem. De nem voltál rá képes. Mindig jobban érdekelt valaki másnak a véleménye rólam, mint az, aki valójában én vagyok, vagy voltam. De mindez már nem érdekel, már nem látom az arcod a felhők között. Már nem érzem az illatod, bárhol, amerre járok, sőt most sem, így sem, hogy itt állsz előttem. Már nem érdekelsz.  Végre boldog vagyok, ma újra mosolyogva ébredtem. Nem fájt semmi, nem kellet ma is bús könnyet nyelni. Bármelyik eddigi reggelemnél szebb volt a mai, mert már nem szeretlek. – Amelia beszéde kiabálásba fordult – Most már tudom, hogy ez nap, még annál is szebb, mint mikor először léptél be az életembe, pedig akkor is minden változott. Sok vidámság repült az arcomba, de még több könny hullott le onnan. Rengeteg keserű könny. De most már vége, többé nem kell visszajönnöd, s reményekkel kecsegtetni, hogy aztán újra meggondold magad, és hátat fordíts. Nem engedem, hogy még egyszer elmenj. Nem hagyom! Többé nem jöhetsz vissza, már nem érdekelsz! – Amelia észrevette, hogy a férfi, akit élete szerelmének gondolt évekig egyre csak hátrál. – Most is csak menekülsz, ahogy az elmúlt években tetted! Menj is, de most mentél el utoljára, ahogy ma hajnalban a lelkemből is kizártalak, úgy most megteszem itt is…

A reggeli viharnak ugyan már vége, de egy utolsó szellő becsapta az ajtót Darius mögött.

 

Amelia elmorzsolt egy könnycseppet, de nem Dariusért, ez végre egy örömkönny volt, mellyel az új életét köszöntötte.

 

- Most már nyugodt szívvel nyitok kapukat valaki másnak, ha kell.  Most már boldog leszek, és ezen nem változtathatsz. Nem engedted, hogy melletted legyek boldog, hát megteszem más mellett. Most már hiába is kopogtatsz… Már nem te vagy a cukor a teámban…

 

Petronella