Miattad 

 

Elérhetetlenek a csillagok, akár csak mosolyod,
ajkamon ezer felesleges szó, a vallomás toporog,

tán elfeledte már a múltat, tán soha nem is létezett,

vagy csak félőn várt, s a végén már csak éhezett. 

 

Zúgolódik lelkem, mint vihar idején a végtelen tenge,

eladtam szemed csillogásárt, már nem vagyok embe,

már csak öreg lapokon létezem, hol lassan fakul a tinta,

eltűnök az évekkel, mint ahogy hímzett kendőn a minta.

 

Üres érzés leszek, mintha lettem volna bármi is valaha,

míg volt is szívem, csak fájt, száraz volt mint a Szahara,

eggyé válok az árnyékkal, hisz mindig is oda tartoztam,

bár míg éltem, csak miattad, Napfénnyel alkottam.