Merre Tartunk ?
Az Istenek bérce mentén
egy apró hóvirág nyílt
a sötét világ közepén
egy törékeny palántaként.
Rideg, nyirkos leveleiről
apró cseppek csókolták a talajt,
s majdan Héliosz fényétől
a cseppjeinek hamva se maradt.
Oly érintetlen , s tiszta a lelke,
míg körülötte a nagy világ
mocskos , s kárhozott szívével
égetett fel mindent, mit lát.
Az idő múlásával apró szirmai nyíltak,
s majdan a nap világát látva
az Istenek hegye előtt állott,
a lét nagy útjára készen állva.
ártatlanságának tükörképe
a sárral teli pocsolyába
kaktuszok, gyomok, Dielsz harmatfüve ,
szennyezik az Olümposz mocsarába.
Hosszan nyúló ösvények,
s meredek lejtők vége ,
hová tartasz, oh, hát merre mész?
A sötétségen át, nem kerülhetsz a fénybe.
Hófehérből, immáron beszürkült hóvirág,
ezzé vált a Bérc homály fedte útján.
Előtte köd, körbenéz, a nagy világ,
mögötte az élet, s minden min túl járt.
Oh, mily közelnek tűnő emlékek
a kis palánta-az anyja karjai közt látva
vénülő magányos szívébe
a hamvait már mélyen elzárta.
A nap fénye is kihunyt
a hóvirágot látva,
szemében a könny kigyúlt
útja végét járva.
S majdan remegve hullottak szirmai
A Szent talajra szállva
Olümposz hegyén,
Az Istenek közt állva.
Szepes R. Ritsu