Valahol máshol voltam. Egy biológiai szervezet, egy pulzáló molekula tömeg feküdt az ágyon, de én már nem voltam ott. Éreztem a testem lehúzó lüktetését, képek villantak elém; valóságosak, de megfoghatatlanok.

 

Távoli, külső képek voltak. Jelenetek abból az életemből, amikor örültem a virágnak, megcsodáltam egy lepkét és az Ő szemében megtaláltam a nyugalmat és magamat.

 

Távol voltak.

 

A messziség szürke fátylai ráborultak az emlékekre, kifakították lelkem fényességét.

 Az üresség néma árnyai megszállták a szobát és az egész testemet.

Tudtam, hogy élek, de nem éreztem. Meghaltam egy picit és kiüresedett bensőmmel süppedtem bele a sötétségbe, a kietlen pusztaságba - ide, ahová azt hittem már soha nem kell visszajönnöm.

Minden lelassult és elhalkult, a szívverésem ordítása pedig megadta a dal ritmusát. Órákig voltam ebben az állapotban. Órákig voltam valahol máshol.

 

Éreztem a testem, a benne tátongó üresség hasogató súlyával együtt, majd megfogtam egy téglát és tovább építettem a falat…