Kilöttyent kávé az asztalon. Az terítő minden áldott nap tele morzsával. Vizes törülköző a fürdőszobapadlón, félig feltöröld fogkrémpacák a mosdópulton. A szennyesbe is rendkívül bonyolult dolog lenne kosarat dobni.  Szanaszét túrt ágynemű, össze-vissza lehányt ruhák a földön. Csak egy újabb reggel, semmi más.

És kezdődik az egész elölről. Nem fogadott hívások az ő telefonján, néhány szűkszavú üzenet a tieden. Újra és újra csak a kifogások. Hosszú volt a nap, vagy épp az éjszaka, ő fáradt, te kimerült, és már az egész csak nyamvadt időpocsékolásnak tűnik, az égvilágon semmi másnak. De a világ teszi a dolgát, ahogy eddig is.

A nap hamar a horizont alá merül, ahogyan máskor is. A hold álmosan pislog vissza rád a függöny résein keresztül, mint bármelyik más éjszaka. De az óramutató pár fordulással visszarángatja a napot a hegyek fölé. Újra minden világos, mindent látsz, és minden rendben van. A tegnap tegnap volt, ma ma van. Csak egy újabb reggel, semmi más.

Nem ömlött ki a kávé az asztalra. Te képes vagy a fogkefédre nyomni a fogkrémet, a szennyesbe dobni a koszos ruhát, sőt, még az ágyat is beveted. Persze, hiszen már csak egy törölköző árválkodik az akasztón. Minden szép, minden jó. Minden a helyén van.

Mégis, mi változott?! Semmi üzenet, zéró telefonhívás. Szinte pontosan úgy van minden, mint eddig. És mégis…hazaérve ott hagyod a morzsákat az asztalon. Nem akasztod fel a törölközőt. Nem dobsz hárompontosat a szennyeskosárba. Nem veted be az ágyat sem.

Mert így volt jó. Így kéne, hogy jó legyen.