Az életembe beköszöntött velőtrázó sikollyal a tél.
Itt reszkettem, miután elmentél...
Szívem szaggatta jégeső és hóvihar.
Nem volt senki, aki betakar.

 

Az után csak egyetlen társam maradt, aki mindig itt lesz velem. Kitart mellettem bármi is történjen, nem hagy el. Mindig bele lesz varrva a belső zsebem bélésébe. Minden percben ott lesz mellettem, akkor is, ha fénysugár világítja meg az életem, s főleg akkor, mikor már az is búcsúzás nélkül tovaszáll.

Ez a társ a legjobb barátom és a szerelmem egy személyben.
Nem más ő, mint a Magány.

 

S, hogy hogyan lett pont ő a mindenem? Hogyan lett a lelkemben örök tél? S miért csüngnek szívemen jégcsapok? S miért tört össze, majd acélozódott keményebbre, mint előtte bármikor is? Olyan lett, mint egy fagyos tó, melyen, ha feltörik a jeget kétszer olyan erős lesz.

 

A válasz: megállt az idő. Akkor állt meg, mikor ott hagyott. Tél volt, hideg volt. S csak úgy ott hagyott, könnyek közt egy kis padon ücsörögve, és én hagytam. Hagytam, hogy menjen csak el. Nem tettem semmi, nem tehettem semmit. Csak ültem ott és végignéztem, ahogy egy utolsó csókot lehel a homlokomra, majd örökre magamra hagy. Filmbe illő jelenet volt, szó se róla, az egész életünk filmbe illene. Csak a boldog befejezés hiányzik a végéről.

 

Az idő közben ment tovább, csak számomra nem mozdult többé. De, mint már korábban, most is felkaptam az első raktáron levő mosolygós álarcomat, s látszólag egy új, vidámabb életbe kezdtem. Én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam boldog lenni, de ez a próbálkozás csak még több könnyet és bánatot szül, már nem csak én voltam bánatos, másokat is sikerült azzá tennem.

 

De ennek az életnek mára vége, az álarc ugyan rám fagyott, még mindig itt lebeg a kényszeredett mosoly az arcomon, de már nem olyan sűrű mögötte a köd. Kivirágzott a lelkem, még akkor is, ha csak jégvirág nőtte be a kertemet. Tökéletes harmóniában élünk a megmaradt, foszladozó ködben; a Magány, az Álarcom és én.