Egy-két-há’, egy-két-há’, mindenki a színpadra s kezdődhet a show. – Mondotta a Nagyúr és úgy lett. Az élet elkezdődött. Mindannyian felöltöttük a jelmezt, a sminket megigazítottuk, szövegkönyvet kézbe fogtuk s felléptünk az élet színpadára. Te is, Én is s Ő is. Ott álltunk mindannyian előtte. Vannak, akik kapunak hívják, előfordulnak olyanok is, akik Paradicsomnak nevezik, ennél kicsit empirikusabbak anyaméhnek, de a lényeg akkor is ugyan az, elindulunk egy úton, ami nem tudni hová vezet. Tudom ez elég közhely, de így van. Ott állunk a színpadon, kezünkben a szövegkönyvvel s nem tudjuk, mit rejt a következő oldal, de még azt sem, hogy mit ír egy új mondat. Várni azt a fejeztet, ami a legtöbb érzelmet rejti s félni attól ahol a legnagyobb magány uralkodik. Erről szól? Elindulunk és várjuk a végét, reménykedünk és félünk? Mikor a végére érünk, meghajolunk, megveregetjük a vállunkat büszkén mosolyogva, hogy ezen is túl vagyunk? Nem! Erről nem szólhat! Azért élünk, hogy meghaljunk és azért szexelünk, hogy orgazmusunk legyen? Hol maradnak a didergős telek a sírós vasárnapok, és az extázis? A sok boldog mosoly az asztal másik feléről, a szoros ölelések egy jó baráttól? Vagy akár egy Nagyon jó baráttól?

 

Megmutatom, hogy mi az élet, hogy Nekem mi az igazi élet.
Belebújtam a jelmezembe, megigazítottam a sminket, amit aznap magamra kellett öltenem és elindultam fel a lépcsőn, oda a Mennybe, oda ahol talán minden álom most valóra válhat. Remek helyet választottam az íráshoz, délibábnak tűnő mesés környezet. Akkortájt október lehetett, a fákról a levél már majdnem lehullott, madáréneket már rég hallott a környék, de a nap még megmutatta ragyogó sugarait. Talán akadnak olyanok, akik ezt a napot szomorúnak látják, pedig érzem, hogy ma van a változás órája. Már csak azért is, mert a tó túloldalán ott ül Ő. Kékülő szemekkel vizslat. Leültem a vele szembe lévő padra, tollat és egy piros bőrkötést húztam ki a kabátom belsejéből és elkezdtem írni, Róla és Magamról aztán Rólunk. Közben néztük egymást a távolból. Mint mikor a villám lecsap s pár másodperc múlva halljuk csak a nagy robbanást. Így csaptak össze az érzelmeink, félúton találkoztak a tó közepén s egymásba hatoltak.

A hideg futkosott végig a lábamon, fel a karomig s elérte a szívemet. Levegőhöz jutottam, Ő az én elsősegély dobozom. Az élet egyre csak nőtt bennem, a szeme kéke elvakított minden rossz dolgot ezen a Földön s eggyé váltam a széllel, s szárnyaltam, mint egy rigó.

 

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elindultam, elindult Ő is. A mosoly talán rászáradt az arcunkra s a kezünket kinyújtva egymáshoz értünk, pont ott a tó felénél ahol az álmok valóra válnak. Nem tudom, minek nevezzem, talán a helyes szó; a Végzet.
Jó reggelt Élet!

 

Az élet nagy pillanatait nem feltétlen megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen csak megtörténnek. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk a saját életünket... Kezünkben az irányítás. Legyen is! De ne feledjük, hogy bármikor megeshet, hogy kilépünk otthonról, és az egész életünk megváltozik. Az univerzumnak terve van velünk. Viszont ez a terv folyton változik. Egy pillangó megrebbenti a szárnyát és elered az eső. Ijesztő lehet, de csodálatos is. Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, hogy te végül pontosan akkor, pontosan ott legyél, ahol lenned kell. Jó helyen, jó időben.