Elsétálok a korhadó, vén fák alatt és eltűnődve szívom magamba a nedves avar néma, mozdulatlan illatát. A levegőben kószán kergeti egymást két karcsú pillangó, melyek szárnyai látomásként illannak el az árnyas erdőben. Üvöltő némasággal hallgatom a csendet, mely belém költözik egy pillanatra, majd láthatatlan, fürge füstként száll tova. Megtorpanok. A szellő őszi szimfóniát lehel a fülembe, mely bíborszínű lepelben, sárga koronával érkezik és szállja meg a tájat. Lehuppanok a puha talajra, majd nedves sárfoltok másznak rá lomhán a nadrágomra. Még hallom a virágok bíbor énekét a távolból, és a suttogó fűszálak harsány lármáját. Megérintem a talajt és újra felém rebben a köd szótlan dallama. A nyirkos levelek alatt megmozdul a talaj én pedig erősen kapaszkodom egy öreg, göcsörtösen feltörő gyökérdarabba. A kövek is zörgő suttogásba kezdenek, a talaj egyre puhább lesz alattam és az ég egyre távolabb és távolabb kerül tőlem, amíg egyszer csak el nem tűnik a szemem elől. 

 

 

Magába szívott.

 

 

Bőröm minden apró pólusában érzem a hűvös föld simogató, rozsdaszínű  muzsikáját, melynek csak a szívverésem ad lüktetést. Kiürül a fej, megtelik földdel a szemgödröm és eltömítődnek könnyeim járatai. Nincs több fájdalom és keserűség. Nincs több halvány kérdezés és nincs több harsány felelet. Csak az létezik, ami most van, és csak az ázott talaj alatt húzódó mindent érző és halló gyökerek szólnak hozzám. Eggyé válok velük és ha letöröd az ágait, már nem sírok többé, mert könnyeim helyett már csak a hűvös föld simogató, rozsdaszínű muzsikája az, mely beszél.

 

 

És a föld kidob és újra itt vagyok és újra mondhatsz valamit, amitől majd egyszer sírni fogok.

Meghaltam és megszülettem újra az egyetlen pillanatban, ami létezik. Az ég már bíbor fátylát szövi, mely selyemként borítja be a fák még fent maradt leveleit. Én megtöltöm tüdőmet a friss dalokkal és boldogan, a természetet magamévá téve hagyom magára békés, erdei énemet.