Hópelyhet láttam a peronon,

elgondolkoztam rajta nagyon.

Mindegyik más, egyik sem egyforma,

egységes tömegnek mindenki gondolja.

Egyedi, de oly sok, akár az ember,

különbséget tenni senki sem mer.

 

Álltam a peronon és néztem a tájat,

hallgattam a nevetést, ami már fáraszt.

Hihihi, hull a hó, de senki sem érti,

ők minden dolognak hóhéri.

Álságos kacagás, egy ferde pillanat,

az ember szíve mindjárt meghasad.

 

Állok a peronon és bámullak téged,

hamis mulatság miért ölel végleg?

Egy apró mosoly, nem nekem, de másnak,

egyetlen kobakba ennyi gödröt hogy áshat?

Utánad nézek, de indulni veszélyes,

hasra esni e nélkül is éppen oly esélyes.

 

Álltam a peronon, egyre csak álltam,

magamban monoton dalt furulyáltam.

Megbánom még, de nem merek,

szakadékba nézni nem lehet.

Lehetne is, de talán már késő,

rég elvesztettelek, - nyilall a véső.