Ha lemegy a Nap
Ha lemegy a Nap, eldobod az agyad és beleveted magad az Éjszakába. Az alkohol, a kacagás, a mámor. Heves szívdobogás tör rád és nem tudsz megállni. Csak pörögsz, úgy érezve, mintha az egész egy hatalmas kényszer lenne, szinte félsz abbahagyni. Úgy érzed rabszolga vagy, az Éjszaka szolgája és mindent megcsinálsz, amit a füledbe suttog a borospoharadon át. Nem mered elengedni a poharat, attól tartva, hogy akkor megállsz, elhervadsz és az éjszakának vége. Nem engedheted el, hiszen ezzel megcsalod a teremtőd. Megcsalod azt, aki éltet, aki miatt felkelsz minden reggel egész álló nap arra várva, hogy végre lemenjen a Nap és egy újabb pohár vagy pezsgős üveg tapadjon a szádhoz, beléd csepegtetve ezzel a jókedvet és a narkózist.
Nem is tudsz már elszakadni az Éjszakától, ám még is kénytelen leszel, hiszen az idő nem áll meg, megy tovább. A szívverésed a Hajnal közeledtével egyre lassul, szépen lassan lenyeled az utolsó korty instant delíriumot. Még beleveted magad a végső táncba, de aztán nem tehetsz mást, minthogy a Nap első sugarai kíséretében lassan haza támolyogsz. Csapzottan, fáradtan és leverten hazaérkezel. Lefekszel és ahogy az ágyadon heversz forog veled az egész világ. Képek villognak a fejedben és még mindig hallod, ahogy dübörög a zene. Lelked még kitörne a testedből, de már ő is megfáradt. Már ő sem bírja a hosszú napokon és heteken át tartó bódultságot…
„Hirtelen csend.
És visszatér újra a rend.
Feltűnik egy szent, aki már rég kiszemelt
De az élet megnevelt, mégsem felelt.
Magasra fel!
Ez volt az, megjött a jel!
Ezt élvezni kell!
Még, ha a láb leszakad,
S a szilánk a húsban marad,
A lelked szabad,
De oly gyorsan elszalad.”
/Pásztor István (Alvin)/
Lassan elpihen a lelked és a tested is. Álmok nélküli alvással töltött órák után a kínzó délutáni Nap sugarai ébresztenek, émelyegve kelsz fel. Nem jár az agyad, képtelen vagy már gondolkodni és nem látsz tisztán. Fejedbe bele-bele nyilall a fájdalom s nem vágysz másra csak egy újabb kortyra az előző éjszakából. A mennyei nektárra, ami nem vezet máshova, csak egy újabb bűnös Éj karjaiba taszít. Amint kitisztult a fejed és felsejlenek előtted az előző éjjel emlékképei, visszaborulsz az ágyba és a fejedet fogod. Látod, ott van előtted az egész éjjel, pergő képek gurulnak eléd. Arcod eltorzul a látványtól, kezed a lepedőbe markol és nem akarja elengedni. Görcsösen szorongatja, mintha ezzel bármit is meg tudna változtatni. A szorítás lassan gyengül, beletörődsz a tetteidbe, őszintén szólva, nem tart sokáig a szégyenérzeted, vagy bármid is legyen. Elhessegeted, elgurítod magad elől a képeket, összeszeded magad és már készülődsz is egy újabb kalandra, hogy ismét szolgálatot teljesíts az Éjszakának. Ő uralkodik rajtad. Nem teszel ellene semmit, mert azt hiszed, hogy ettől neked jobb lesz…
Ostobaság, megtanulhatnád már, hiszen eddig sem változtatott meg semmit. Minden ugyanolyan volt másnap. Hiába kezded elölről, a következő napon ugyanaz a szánalmas senki maradsz, aki voltál, mielőtt a mámor a rabszolgájává változtatott.
A bódulat nem jelent megoldást a komolyabb problémákra, csak a pillanatnyi hangulatot tudja egy kicsit feldobni, többre nem képes az Éjszaka, bármennyire is szeretnéd.
