Feketeország -
I. rész
Az én történetem egy nappal a történtek előtt kezdődik: a kollégiumi szobában édesdeden aludtam és azt álmodtam, hogy a gólyabálunkon veszek részt.
Éppen egy jóképű fiú karjában ringatózok, a zene a fülemben dübörög, valami lassút adnak, azért bújok olyan közel aktuális partneremhez. Érzem csupasz bőröm alatt a szmokingja tapintását, a leheletét a nyakamon, amikor megpuszilja azt, szinte mintha nem is álom lenne. Bárcsak megcsókolna! - gondolom, amikor valaki megkocogtatja a vállamat hátulról:
- Bocs a zavarásért, de te éppen az én fiúmmal kavarsz! – Teszi csípőre a lány a kezét, mely selyem kesztyűbe van bújtatva. Sőt ha jobban megnézném magamnak, rájöhetnék, hogy nem éppen úgy van öltözve, mint az összes többi lány körülöttem: ő feketében van, éjfeketében. A szeme, a haja, a szája, de akkor, abban a pillanatban csak a zavart érzem, amikor ennyire kellemetlen helyzetben találnak.
- Öhm ne haragudj, nem tudtam. – Már engedném el a fiú vállát, amikor az belém kapaszkodik, úgy szorít.
- Kérlek, ne engedd, hogy elvigyen engem… kérlek, ments meg! – A szemében páni félelmet veszek észre, már éppen kérdésre nyitnám a számat, amikor a fekete lány durván hátraránt, hogy a fejem is hátranyaklik.
- Te szemét… - Sziszegi összeszorított fogain keresztül, még a szeme is parázslik. Ahogy körbenézek, rájövök, hogy mindenki megfagyott. Mintha megdermedt volna az idő, csak én maradtam, a fekete lány és a szmokingos fiú, aki reszket a félelemtől. A lány lassan széles vigyorra húzza a száját, de nem jókedvéből. Látszik rajta, hogy a bosszúvágy fűti.
- Amiért kikezdtél Márkkal, ezért megátkozlak. Ez most csak egy álom. Vagy a valóság, már én sem tudom pontosan. De amikor felébredsz, akkor egy másik világban leszel… Találd meg a módját, hogy visszatérj ide, Kiskirálynő, mielőtt éjfélt üt az óra, máskülönben a két világ közt fogsz bolyongani életed végégi. Azaz nem túl sokáig. Üdvözöllek Feketeországban! – Kiskirálynő? Feketeországban?- homlokráncolva ránézek, ám gonoszkodó mosolyából a hideg is kilel, miközben egyre inkább hátrálok tőle. Hideg árad a lányból, sikítani akarok félelmemben, de egy hang sem hagyja el számat, pedig érzem, hogy majd kiszakad a torkom. Minden lelassul, mintha kívülről látnám magamat, ahogy lépek egyet hátra majd még egyet. A lábam alól elfogy a talaj és zuhanni kezdek a mögöttem megnyílt feketeség felé, miközben fentről még mindig hallom a gúnyos kacagást.
Nem tudom mennyi idő telik el, csak arra eszmélek, hogy nem kapok levegőt. Meghaltam? De a halál nem lehet ennyire hideg, ám ahogy igyekszem tájékozódni, rájövök, hogy nem a mennyben vagy a pokolban vagyok, hanem… vízben. Erre a gondolatra kipattan a szemem, ám csak feketeséget látok mindenfelé. Rúgkapálva elindulok arra, amerre a felszínt sejtem. Bár mennyire is szeretnék, nem tudok gyorsabban haladni, megbénít a félelem, a hideg, valamint az, hogy gyakorlatilag levegőt sem vettem egy-két perce. Éppen az utolsó pillanatban vetem fel a fejemet, hiszen az életfunkcióim még működnek, a levegő vétel pedig egy igen alap lételem, így ahogy felbukkanok a víz fölé, úgy iszom a levegőt, mint a szomjazó a vizet.
Mire megnyugodok, szépen lassan körbefordulok, miközben ráérősen taposom a vizet.
- Tehát… vízben vagyok. Fölöttem a Lánchíd. Nagyszerű legalább tudom, hogy hol vagyok. – Viszonylag gyorsan kiúszom a vízből, nem is tudom, min lepődök meg jobban, mikor kihúzom magamat a rakpartra: a szagtól vagy a látványtól. Nos, ez nem az a Pest, amit megszoktam. A szag szinte elviselhetetlen, mintha halak ezrei haltak volna bele a Dunába. A látvány pedig… fekete a víz, mint a lány szeme a bálról. A víz felszínén hulladék úszik, mely kupacokba gyűlik a part mentén. Kissé távolabb nézek Buda irányába, és meglepve veszem észre, hogy a várból csak egy romhalmaz maradt, a házak felett pedig szürkén úszik a szmog. Sehol sem látni fákat, vagy növényeket, mindenhol csak a reményvesztettség és az enyészet. A hídon mérgező gázokat pöfékelve haladnak a járművek: szinte mindegyik fekete vagy szürke. Olyan érzésem van, mintha egy múlt századi fekete-fehér fotót néznék.
Megrázom a fejemet: ez nem lehet igaz.
- Hova küldött ez a boszorkány? – Nem is tudom hirtelen, merre menjek. Majd meghalok egy kis kajáért, de most fontosabb dolgom van, mint az evés. Rá kell jönnöm, hogy milyen nap van, hány óra, mennyi időm van még hátra a bálig. És rá kell jönnöm, ki volt a fiú, aki a segítségemet kérte.
Most, hogy már van célom, taktikám, ami mentén elindulhatok, felszedelődzködöm, és vacogva a – feltehetően - őszi időjárás miatt. Elindulok a metró felé. Végül meggondolom magamat. Látnom kell, mi lett a szeretett városommal. Inkább villamosra szállok és elhűlve nézek körbe: az utcákon szervezett bűnözés, éhezés, nyomor. Még az emberek is szürkék és élettelenek, mint az őket körülvevő világ: egyszerűen életuntak. Inkább elfordítom a fejemet, még a szememet is becsukom, nem akarom látni a mocskot, amely körbevesz. Akkor ocsúdok fel, amikor bemondják: Nagyvárad tér.
Reménykedve lépek le a villamosról, ám elhűlve tapasztalom, hogy a kollégium is megváltozott: a csodás, öt emeletes építmény helyén egy hajléktalan szállóra emlékeztető borzadály áll. A szaga is hasonlít az előbb említett intézményére.
Vizes pulcsimat magam köré tekerve belépek, és mivel látom, hogy a felvonó kissé lepukkant nem merve megkockáztatni egy idő előtti halált, inkább a lépcsőn teszem meg a háromemeletnyi távolságot.
Az ajtó nincsen bezárva így lenyomva a kilincset rájövök, hogy itt bent legalább tisztaság van. Ahogy elindulok a szobánk felé, a mosdóból Zsófi jön ki, sminkben.
- Szia. Merre jártál, már mindenhol kerestünk. – Mondja, de közben rám sem néz, úgy érzem, hogy nem vár választ. Egy kis embersége megmaradt a másik világból, elszomorodva lépek el mellette, hogy belökhessem az ajtót.
- Sétáltam. Mikor kezdődik a bál?
