A nap csak úgy ragyogott. A felhők valahol máshol pihentek, minden tündöklő színben pompázott.
A madarak énekeltek, a méhek zümmögtek, a fákról csüngtek le a gyümölcsök s a
virágok sohasem nyíltak még így ki.
Ám volt egy hely ahol az elviselhetetlen sötétség tátongott. Egy hely ahol a homály elnyelt mindent, mindent, ami él és lélegzik.

 

Minő meglepetésre ez a hely bennem lakozott. Megöltem mindent, ami szép s elpusztítottam mindent mi egy kicsit is boldog.
Kivétel azt a kék szempárt.
 

Sikítottam és üvöltöttem egyszerre, a fájdalom átjárta minden vénámat s a szívemig hatolt, pusztítva mindent, amit ért. A levegőt elszívva előlem kegyetlenül ontotta ki vérem.
Ott hagyott egyedül az elmémmel, s ami még ennél is fájdalmasabb az emlékeimmel. Az emlékeimmel, ami makacs módon kísért a végső pillanatig. Nagy lélegzetet véve felálltam s elindultam felé. Sosem láttam ennél vakítóbb fényárt. Ragyogott, mint az égbolt a csillagoktól. Hívogatón nézett bele a szemembe, ellenállni képtelen lettem voltam. Lassan lépett felém, megragadva a kezem, magához szorított. Addig tartott az ölelésében, míg egyé nem váltunk a világegyetemmel, míg a sötétből nem lett világos, míg a virágok ki nem nyíltak, s míg a madarak újra nem énekeltek. Újra egy feketerigó voltam s ennek okán ő is az volt, így a világunkat összemosta a hajnal. Ám a szürkületben a hibák nem látszódtak, az apró törések nem tűntek fel.
 

Egyszerre a mennyből villámok csaptak le, fülsiketítő robbanás harsongott fel, elválasztva őket egymástól. Azt a két kis rigót kik egymásnak születtek, hogy megmentsék a holdat, s a világot a fájdalomtól. Szétválasztotta őket a sors otromba fintora, hogy érezzék milyen élni. Milyen mikor falakat húzol csak azért, hogy védd (ön)magad az élettől s a szeretettől.

Feketerigó vagyok ebben az elveszett világban s tudom, hogy ő is az. Tudom, hogy ott vár ahol a víz csordogál kékülő szemekkel.

 

 

Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.

A. O. Esther

The cyvle of sufferint goes on
But memories of you stay strong
Someday I too will fly and find you again

Alter Bridge - Blackbird