Feketország -
III. rész
Felülök a villamosra. Próbálok úgy viselkedni, mint bármelyik hétköznap, azzal a kivétellel, hogy most nélkülöznöm kell minden felesleges fecsegést és viháncolást. Nem is tudom, hogy Bettina hogy gondolta, hogy én majd rózsaszín ruhában fogok megjelenni a gólyabálon, mindenesetre más ruha híján kénytelen voltam elfogadni ezt. Szerencsére eddig még senki nem látta, így nem tudtak szörnyülködni azon, hogy mennyire elütök a „normálistól”. Titokban végigsimítok a selyem anyagon, mely elől rövid, hátul viszont egész a bokámig leér. Szinte biztonságban érzem magamat, ahogy rám simul.
Szorosabban fogom a maszkomat, inkább azt vizslatom nem a tájat, mely mellett elhaladunk. Betti természetesen ezzel is remek munkát végzett: az egyszerű álarc strassz kövekkel van ékesítve, mely fény híján leginkább a szürkére hasonlít, ám ha megcsillan, akkor rózsaszínben pompázik. Leszálláskor kénytelen vagyok a pillantásomat felemelni, így van időm megcsodálni kívülről az építményt.
Mindig is vonzottak a sötét, kissé darkos épületek, ám ez, amely itt magasodik előttem, a legfantasztikusabb mind közül: ez a Stefánia Palota. Az épület szürkés árnyalatot öltött, ám valahogy érzem, hogy a valóvilágban a fal inkább fehér, mint szürke. A főszárny hatalmas nyitott ablakaiból kiszűrődő fény megvilágítja előttem a kavicsokkal felszórt utat, így nem kell félnem attól, hogy hasra esek. A bejárat mellett lévő két szárny homlokzatán vízköpők ülnek óvva minket a gonosz szellemektől. Megtorpanok, és felhelyezem a maszkomat.
Belépve olyan, mintha egy másik helyre kerülnék, egy fagyos világba. A falak jéghegyként magasodnak körülöttem, azzal fenyegetve, hogy rám omlik. A plafon olyan magasan van, hogy nem vagyok benne biztos, de mintha jégcsapok lógnának fentről. Csillárok szürkés fénybe vonják a termet, ahogy beljebb haladunk. A kabátot már az ajtóban elvették, így most mindenki engem bámul. Az arcom is a ruhámmal megegyező színben pompázik. Tudom, hogy az öltözetem ebben a világban szociális öngyilkosságnak felel meg, éppen olyan, mintha a saját világunkban pizsamában mentem volna el a gólyabálba. Engem még sem érdekelnek a vélemények, emelt fővel beljebb vonulok, hogy tovább csodáljam a dekorációt. A terem bejáratánál egy kifüggesztett molinó lóg, rajta a jeges hatású felirat: Gólyabál 2015. Előttem vörös szőnyegű lépcső vezet fel, mely aztán ketté válik, hogy egy kis kanyart téve az első emeletre jusson az ember. Mivel a jobbra menő lépcsősoron párok beszélgetnek, ezért inkább balra fordulok, onnan közelítem meg az első emeletet. A hatalmas ajtókat ezüst és jég kék szálak szövik át, a fennmaradó helyen pedig jégvirágok díszelegnek. Nem tudom, hogy érték el ezt a szervezők, de az biztos, hogy nem egy napig dolgoztak a dekoráción.
Az éttermi részben is a jég kék dominál, akár csak a hallban, ahonnan az előbb feljöttem. Az asztalok szürke-kék átmenetes terítőkkel vannak letakarva, rajtuk gyönyörű virágok pompáznak, ám még soha nem láttam ehhez foghatót: olyan hatalmas a fejük, mint az öklöm és az illatuk is csodás, belengi az egész termet. Az asztalokon behűtve pezsgő pihen, a svédasztalnál pedig különböző finomságokat lehet megkóstolni. Hangosan megkordul a gyomrom, mire felém pillantanak egy páran.
- Nyomi… - Hallatszódik az egyik lány felől, aki gonoszan rám vigyorog, mikor észreveszi, hogy felé fordulok. Angyali mosolyt villantok rá, mire zavarodottan elfordul. Tudom, hogy mi a következő terem, így gondolkodás nélkül libbenek tovább, hiszen az étterem végében van a több méter magas ajtó, mely a hangokból és a zenéből ítélve a bálterembe vezet. Az embertömeg ketté válik előttem, ahogy megbámulnak, de kezdenek hozzászokni a színváltozáshoz, ami megtöri az ő szürke világukat, a tornacipőm viszont még mindig általános felháborodást kelt. Sunyin körbepillantok, hátha meglátom a szőke hajat vagy Tessza állhatatos tekintetét, de nem járok sikerrel.
A bálterem még gyönyörűbb, mint az előbbi kettő. Az első dolog, ami megragadja a figyelmemet az a padló. Alig merek rálépni, hiszen éppen olyan, mint egy jégpálya, félek, hogy az első lépésnél elhasalnék, ezért csak óvatosan merészkedek rá. Látom, hogy mások is így tesznek, ezért nem érzem magamat kellemetlenül, viszont pár lépés után tapasztalom, hogy normális padló van alattam. Az ajtó mellett megállok, hogy ne legyek útban, az álarc alól kémlelek csak körbe, felmérem a terepet: tőlem jobbra hatalmas táncterület, lassan ringatózó párokkal, balra a színpad, természetesen hideg kék fényekkel, éppen egy banda játszik andalítóan édes nótát, velem szemben pedig a már kívülről megcsodált hatalmas ablakok, amelyek két oldalára vannak kikötve a nehéz brokát függönyök, azon kívül pedig egy kis terasz.
Legszívesebben közelebb mennék, hogy kikémlelhessek, viszont nem akarok nagyon mozgolódni, nehogy feltűnést keltsek, inkább megnézem magamnak az egybegyűlteket. A diákok mélykék, bordó és szürke ruháik között néha fel-fel tűnik egy fekete vagy barna öltözet. Ám ettől függetlenül egytől egyig lélegzetelállító ruhaköltemények: csipke, taffeta, tüll, selyem. Egy bőrbe öltöztetett lány sétál el előttem, merész dekoltázzsal, melyet csillogó nyakékkel hangsúlyoz ki. A fiúk szmokingja, öltönye sokkal egyszerűbb vagy fekete vagy… na jó mindegyik öltöny fekete. Egy dologban nem különböznek: mindenki szeme fekete. Hiába tekintek körbe, sehol sem látom Tesszát vagy Ádámot.
- Remélem, Betti, nálad minden rendben van. – Morgolódom magamban, ám ebben a pillanatban a szemem sarkából jobbra észreveszek egy hatalmas ingaórát, mely engem gúnyolva mutatja, hogy már kilenc óra van. Lassan kezdődnie kellene a mulatságnak, mintha meghallották volna a gondolatomat, szétnyílik a tömeg, és párok sorakoznak fel, egymással szemben. Szemüket egyszerű fekete maszk takarja, ám ettől függetlenül felismerem két barátnőmet.
- Tisztelt diákok! Professzor Dr. Kovács Mihály vagyok, a rektor. Egy pár szót szeretnék szólni, mielőtt elkezdődne a ma esti bál… Először is kérlek benneteket, tekintsétek meg a nyitótáncot, majd az idősebb hallgatók megesketnek benneteket és mindeközben élőzene fog szólni, melyet a Halott Rózsa fog nektek szolgáltatni. Éjfélkor pedig jégkirálynő választást tartunk. Szavazni a bejárat melletti urnánál lehet. Köszönöm a figyelmet. – Ahogy oldalra fordulok, rájövök, hogy tényleg ott van az urna, és éppen odamennék, hogy megnézzem a jelölteket, amikor elkezdődik a nyitótánc.
Most, hogy jobban megnézem, rájövök, hogy az összes táncos bordó színű ruhát visel, a fiúk pedig fekete frakkot. Csodás látványt nyújtanak, még az én színekhez szokott elmém is csodálattal fogadja be a látványt. Teljesen összehangoltan mozognak, mintha egy ember irányítaná őket a háttérből. És lehet, hogy így is van, mivel ebben a pillanatban, mikor ismét szétnyílik a táncolók tömege, megpillantom, Tesszát és Ádámot, ahogy keringőznek. Nem lehet nem eltéveszteni Tessza csípőig érő fekete haját, és Ádám okos, kék szemét, ahogy ide-oda jár tánc közben, mintha keresne valamit. Valószínűleg így is van, mert amikor átsiklik a pillantása a tömegen, visszakapja rám a fejét, és bólintással jelez csak nekem, mintha azt mondaná: „Vettem, tánc után ott találkozunk!”. Mivel nem akarom, hogy Tessza észrevegyen, ezért odébb lépek egy nagyobb csoport mögé. Innen legalább szemmel tarthatom az eseményeket. A keringő tényleg csodálatos: Once Upon a December-re táncolnak, mely amúgy is a kedvencem, így lassan ringatózom a ritmusra előre-hátra. Félfordulatot tesznek, majd egy Pillangó lépés, és a kedvencem, a Rózsa.
Mire belemelegednék már vége is a táncnak, és csak azt veszem észre, hogy elragadtatottan tapsolok. Ekkor valaki megkocogtatja a vállamat, mire hátrafordulva az idegesen fürkésző Bettit pillantom meg.
- Minden kész. A királynő választás után hozd oda őt. – Biccent Ádám felé, aki éppen meghajol.
- Nem lehet, nekem a királynő választás előtt vissza kell térnem, máskülönben itt ragadok.
- Rendben. Akkor előtte, nekem mindegy. Féltizenkettőkor legyél a bálterem melletti szobában. – Int fejével a mellettünk lévő kandallóra. Nem értem, hogy mire céloz, ám ahogy hátrébb lép egyet, bele a tűzbe, hirtelen köddé válik. Bólintok, felfogtam. Visszafordulva nem látom sem Ádámot sem Tesszát. Gyorsan a keresésükre indulok, mindig a fal mellett maradva.
- Most pedig a gólyaavatás következzék! – Hiába nem szeretnék részt venni rajta, de az emberáradat középre sodor, ahol mindenki láthat. Ám mikor rájövök, hogy Ádám is elsős, és nyilván ő is részt vesz az eskütételen, újult erővel verekszem át magam a tömegen, hogy minél előbb középre érjek. Hiába forgolódom, nem pillantom meg a keresett fiút. Elkezdődik az eskü, szívünkre tesszük a kezünket.
- Esküszöm, hogy mindig jó diák leszek… az előadásokra bejárok, a szemináriumokon rész veszek. - Automatikusan mondom tovább a szöveget, a fejem egy helyben marad, ám a szemem körbe-körbe jár, ekkor hallom meg az érzelmektől remegő hangot a hátam mögött. Mikor az eskető idősebb hallgató ismét megszólal, én is akcióba lendülök.
