Feketeország -
II. rész
- Sétáltam. Mikor kezdődik a bál?
- Sétáltál? Tiszta víz vagy. – Meglepődöm, hogy észrevette, hiszen a jelenlegi önmaga szinte semmire sem figyel oda, de ahogy hátra pillantok a vállam fölött, rájövök, hogy fekete szeme engem vizslat. Homlokráncolva figyelem a szemét: szinte teljesen fekete. Megdöbbenve húzódóm hátra, ennél többet nem akarok látni belőle. Aztán rájövök, mit néz annyira: a felsőmet. Rózsaszín póló van rajtam, ami nyilván az ittenieknek elég furcsa lehet.
-A gólyabál pár óra múlva kezdődik. Esetleg nem kellene már öltöznöd?
- De, indulok. – Azzal be is sietek a szobába, pillantásra sem méltatva alternatív-Zsófit. Végre magamra zárhatom az ajtót, kirekesztve ezzel a város furcsa, túlvilági neszeit valamint az apartman társam hátborzongató szemét. A félhomályban viszont észreveszem Vikit, aki az asztalnál ül, és éppen a bordó rúzst viszi fel az ajkaira. Nem is tudom, mire számítottam, de nem erre: a szekrényre kiakasztva egy ugyanolyan ruha lóg, mint amilyen a száján virít. Szép, csipkebetéttel, harang alakú ujjal és bokáig omló csodálatos szoknya résszel. Végre rám pillant a legjobb barátnőm, de ő is a ruhát nézi, így felmérhetem rajta a változást: reményvesztettség, boldogtalanság lengi körbe, valamint a szeme is fekete, épp, mint Zsófié.
Megrázom a fejemet, nem is tudom, hogy hova nézzek idegességemben. Mindenki megváltozott?
- Rajtad mi lesz?
- Öhm… még nem tudom. – Rám pillant, mintha valami nagy hülyeséget mondtam volna.
- Menj át Bettihez, ő biztos tud neked szerezni valami… ruhát. – Elfintorítja pici orrát, majd visszafordul, mintha ott sem lennék, szinte el is felejtkezett rólam, így gyorsan kibújok a vizes ruhámból, mit sem törődve vele, a padlón hagyom. Ha minden jól megy, ma elkerülök erről a fertelmes helyről, ha viszont nem sikerült a küldetés, akkor meg úgy is mindegy már nekem. Átöltözvén ismét kimerészkedek a szobából, át a másik épületszárnyba, ahol Bettina lakik.
Első kopogásra kinyitja az ajtót, úgyhogy még meghátrálni sincsen időm, ezért magasra emelet fejjel belépek.
- Hát te meg mit akarsz? – Összeráncolt homlokkal mustrálom, keresem rajta a jeleit az emberségnek. Elfordul a vizslatásom elől, ami éppen azért meglepő, mert eddig nekem kellett elfordulnom az emberek élettelenségétől. Ám rajta semmi ilyesmit nem látok, attól függetlenül, hogy belőle is a reményvesztettség sugárzik: ő egészen máshogy boldogtalan, őt a helyzet szomorítja el. Közelebb lépek hozzá, megragadom az állát, hogy végre rám nézzen: a szeme is a megszokott barna árnyalatban csillog, semmi feketeség sincsen benne. Örömömben magamhoz ölelem.
- Hihetetlen! Te nem vagy Fekete? – Kérdezi könnyekkel a szemében, ahogy végre elengedem.
- Mi az a Fekete?– Értetlenül bámulom, miközben letelepszem az ágyára. A falon egy óra kattog, ám nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam: jócskán benne járunk már a délutánban, a nap is lenyugvóban van.
- Így hívom az itt élő embereket. Minden sötét rajtuk: a ruhájuk, a szemük, még a lelkük is. – Jobban belegondolva igazat kell adnom neki, ez a név tényleg találó, így hát csak bólintok egyet, jöhet a következő kérdésem.
- Nem tudom, hogy kerültem ide, vagy ki varázsolt át ide. Te mióta vagy itt?
- Évkezdéskor figyelt fel a „tehetségemre”. – Kis macskakörmöket rajzol a levegőbe, majd értetlen arckifejezésem láttán hosszas monológba kezd.
- Én mind a két világban létezhetem. Közelembe férkőzött Tessza, szobatársak lettünk, de mint utóbb kiderült, csak azért, hogy egy tincsemet elcsenhesse és átküldhessen ide.
- Tessza?
- Igen, ő a boszorkány, aki szórakozik velünk. Na de folytatom a történetemet. Egyik este beléptem a szobába, és ott ült a földön transzba esve és a hajamat égette. Mikor oda akartam menni hozzá észrevettem, hogy egy pentagramma közepén állok, és mivel misztikus lény vagyok, ezért nem szabadulhattam. Elájultam, és mikor felébredtem, itt is voltam, meg ott is. Azóta ha át akar jönni, mindig megkeres. Rajtam keresztül hozott át téged is, éreztem. Mindig érzem, mert fáj. Nagyon, mintha széttépnék a lelkemet. Tehát én mind a két világban létezem.
- Így már értem. Sajnálom. Nem tudsz… visszajutni saját magadon keresztül? – Kérdezem, reménykedve, hátha tudnék neki segíteni.
- Nem, már próbáltam. Kell valaki, aki ugyanannyira misztikus, mint én magam vagy legalábbis ebben a világban él, és tudja, hogy nem a jó helyen van. De eddig még nem találtam senkit, aki tudna nekem segíteni.
- Talán lehet, hogy ismerek valakit. – Vakarom meg a fülem tövét gondolkodva. Erre ő felpattan, könnyes szemmel átül az ágyra és megragadja a kezemet.
- Kérlek, segíts. Már nem bírom sokáig ezt a terhet, hogy én vagyok az Átjáró. Ki az, aki tudna neked segíteni?
- Én egy álomból kerültem át ide, Feketeországba. Éppen egy fiúval táncoltam, aki segítséget kért tőlem, szinte esdekelt, hogy mentsem meg. Szerintem ő itt él, legalábbis élt. Most nem tudom, hogy hol van. – Húzom el a számat, de Bettinában felragyog a remény.
- Várj csak… ismerek egy fiút, aki mindig eljön Tesszával, ha kell neki valami. Szőke, kék szemű?
- Igen. Valami… Ádám, ha jól emlékszem. – Koncentrálok. Tudom, mi múlik azon, hogy használható tervet találjunk ki, amivel kiszabadítunk engem, Ádámot, illetve a mi kis Átjárónkat.
- Tehát ha megtalálnánk ezt a Ádámot, akkor egyesítve az erőinket, átmehetnénk a másik világba. Ugye?
- Poooontosan. Nagyszerű meglátás. Na, mármost ott kell keresnünk Ádámot, ahol Tessza is van. És hol lesz ma este a boszorkány?
-A gólyabálon. – Húzom széles mosolyra az ajkamat afeletti örömömben, hogy végre haladunk a tervezgetésben.
- Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan férkőzzünk a srác közelébe, ráadásul mivel álarcosbál lesz, kissé nehezebb lesz megtalálnunk, mint egy átlagos estén. Fel fogod ismerni, ha meglátod?
- Nem is tudom… biztos menni fog, ezen ne idegeskedjünk. Majd akkor kitalálunk valamit. De ahogy mondtad is, a srác mindig Tessza közelében van, tehát gondolom, most sem engedi el maga mellől.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy gólyabálon nem csak mi fogjuk keresni a fiatalembert, hanem ő is utánunk fog kutatni vagy azért, hogy megakadályozza a szökésünket, vagy azért, hogy segítsen abban.
- Utánunk nem fog kutatni, csak utánad. Én nem mehetek, ezért nektek kell ide visszajutni. Mire ideértek, már mindent elkészítek a visszatérésünkhöz. – Leesett állal bámulok rá. Hogy én egyedül induljak el oda? Meg van veszve ez a lány?
- Muszáj jönnöd. Ott is elkészülhetsz az egyik szobában, nem kell itt maradnod. És legalább együtt leszünk, nem kell attól tartanunk, hogy szétválasztanak minket, vagy esetleg a szökésünk hamarabb feltűnne Tesszának, minthogy ideérjünk.
- Igazad van. Figyelj, készülődnünk kell. Egy óra múlva indul a menet, úgy hogy menj, zuhanyozz, öltözz fel és majd találkozunk. – Azzal ő már állna is fel az ágyról, mire én megragadom, és visszarántom.
- Betti… nekem nincsen ruhám. – Bökök az ő fekete ruhakölteménye felé, ami nyilván a legelfogadhatóbb öltözék, ám nem tudok ilyet szerezni egy óra alatt. Látom rajta, hogy töri a fejét, majd feláll és légies könnyedséggel a szekrényéhez sétál, hogy kiakasszon belőle egy lélegzetelállító ruhát. Azaz lélegzetelállító lenne, ha nem Feketeországban múlatnánk az időt.
- Ez… rózsaszín.
- Igen, ezt viseltem volna, ha részt vehetek a bálon a mi világunkban, ám mivel neked nincsen mit felvenned, ezért fogadd el. Variálni már úgy sincs idő. – Azzal a kezembe nyomta a ruhát és jelezve, hogy vége van az infóestnek, leült és folytatta a készülődést. Éppen kifelé készültem, a kezemben a ruhával, amikor utánam szólt Betti:
- Ne lássa senki a ruhát, csak amikor már a bálban vagyunk. Nem biztos, hogy beengednének, ha tudnák, miben sántikálsz. A kezdésig igyekezz meghúzódni, így is elég feltűnő leszel, ha ledobod a kabátot. Én leszek az aduász, rám nem számít Tessza, mivel nem hagyhatom el az engedélye nélkül a szobát. Az álarc a fogason van. Minél hamarabb tedd fel, hogy nehezebb legyen a beazonosítás. – Bólintok, ám az ajtóban megtorpanok.
- Iszonyatos ez a világ. El kellene pusztítanunk. Tudod, hogy kellene? – Vissza sem fordulok, amikor meghallom a hangját.
- Vagy a túloldalon kell lennem, a jó világban, vagy meg kell halnom, hiszen én vagyok a két világ közötti kapocs. Ha én nem vagyok, akkor ez a sík sem létezhet, mivel rajtam keresztül áramlik át az energia, ami fenntartja az itt élőket. Most menj! – Olyan gyorsan iszkolok vissza a szobámba, a hónom alatt a rózsaszín selyemmel, ahogy csak tudok. A többiek már rég készen álltak. Rám pillantottak fagyos tekintetükkel majd elfordultak, mintha ott sem lennék.
- Igyekezz, lekésed a rektor beszédjét valamint a nyitótáncot. Vagy elfelejtetted, hogy keringőzünk? – Néz rám szúrós szemmel mindkét lakótársam.
- Nem felejtettem el, ott leszek, amikorra kell. – Láthatólag ezzel megelégednek, mert bólintással jelzik, és mintha kicsit meg is enyhülnének.
- Nekünk mennünk kell, még próbálunk egyet a párjainkkal. Majd ott találkozunk. – Ezzel elmennek egyedül hagyva engem, aminek most nagyon tudok örülni, hiszen Betti megmondta, hogy ne lássa senki a ruhát. A hajammal nem sokat bíbelődöm, így is laza csigákban omlik alá, a sminket sem viszem túlzásba, egy kis füstös hatást kölcsönzök a tekintetemnek, majd jöhet a cipő illetve a ruha. Mivel magas sarkúm nincsen, ezért visszahúzom a tornacipőmet, amely még nem száradt meg teljesen a Dunában való úszkálástól. Ekkor veszem észre, hogy ráz a hideg. Jobban belegondolva nem a vizes cipőm miatt reszketek, hanem inkább a rám váró feladattól. A félelem összeszorítja a szívemet, ám felszívom magamat, a tükörképemre mosolygok.
- Show time! – Azzal megragadom a maszkomat, felkapom a kabátom és kilépek a szobából
