A koros padló minden lépésem alatt nyikorog. Könyvek szaga tölti be a teret, az ablakokon beszűrődő fényben látszódik a lefelé szálló portömegek áramlata. Csak lézengek a polcok között, nem találom, amit keresek. Pedig valahol itt kell lennie, ez az A/5-ös sor. Úgy érzem elveszek a plafonig érő könyvállványok tengerében. Eltelik egy óra, s továbbra sem lelem az áhított darabot. Nem sokkal később, már eljutok arra a szintre, hogy leveszem az első könyvet ami, szimpatikusnak tűnik. Pechemre, amint leemelem, vele együtt rántok egy másik könyvet is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tornacsukám előtt landol a földön és három darabra szakad. Csodálatos! Más sem hiányzott, mint, hogy egy ezer éves papírfoszlányaira öregedett könyvért fizessek. Próbálom össze szedegetni az egészben maradt papírdarabokat, sikertelenül. Ahogy felemelek egyet szétfoszlik az ujjaim között és egyé válik a levegőben kavargó porral. Ez nem az én napom, azzal nyugtatom magam, biztos nem kerül majd sokba, ha ilyen régi könyv volt. Próbálom menteni a menthetőt, megmarkolom a könyv gerincét, majd kinyitom, és finom mozdulatokkal besodrom az egészben maradt lapokat. Ez mégis hányadik századból maradt itt? Gerince csukló vastagságú, sötétbarna, benne néhol már összeragadtak a sárgára színeződött lapok. A borító külsejét minták bemélyedéseivel díszítették. Talán valami kódex, vagy még az első nyomtatásokból származó könyv lehet, nem értem mégis mit keres ezen a részen? Hüvelykujjammal elsimítom a címnél felgyülemlett port, így végre el tudom olvasni az addig alatta rejlő betűket.

-  Eremtések könyve. – olvasom fel hangosan a címet, majd lassan kinyitom, a széthullani készülő könyv maradványt. Megdöbbenésemre a benne lévő szöveget kézzel írták, minden egyes betű nagy gonddal megformálva sorakozik fel a lapokon. – Miféle könyv ez? – értetlenkedve haladok előre az oldalakon, míg végül egy olyan részhez érek, ami elég jó állapotban maradt ahhoz, hogy olvasni tudjam. Igaz, nem végig, de egy féloldalnyi szöveget szinte sértetlenül találok. Először magamban futok végig a részleten, majd ismét végignyálazom, már fennhangon.

- „Növények és állatok, gyorsan halnak, nem tapasztalnak. Életük törékeny, fénytelen, nincs sors mely hozzájuk hasonlóan képtelen. Ám az emberek, oly teremtmények, mik élete egyedi, irigylésre méltó. E könyv lehetőség, a világ növényeinek és állatainak arra, hogy fél éven keresztül emberi életet élhessenek. Ha sikerül túlélniük és beilleszkedniük, megmaradt növényi és állati tulajdonságaikkal, örökre emberek maradhatnak.

Ha nem, de túlélik, visszaváltoznak azzá az élőlénnyé, amiként napvilágot láttak. Mikor e sorokat jegyzem ujjaim lassan szét málnak, s tovaszállnak.” – mi a fene? Majdnem elkap a nevetés, de tovább olvasom, pár bekezdéssel lejjebb az alábbi sorokat: -„Figyelmeztetés! Használója megfontoltan válasszon élőlényt, különben annak élete még eredetinél is rövidebb lehet” – ezután egy hosszú lista csupa latin névvel és kifejezéssel, semmit sem értek belőlük. Egyedül a vulpes vulpes, vagyis vörös róka szóra ismerek rá, de ennyi. Összecsukom, megforgatom még egyszer utoljára, mire a hátlapon felfedezek egy kidomborodó feliratot. –„Regenesis” – ahogy felolvasom, a betűk egyesével kezdenek el izzani, s sorra kiemelkednek a könyv ráncos borítójából. Utána magasba emelkedik a könyv és elkezd előttem pörögni. Csak egy méltatlankodó – Mi a pokol?! – hagyja el a számat, ahogy az „R” betű felém száll, majd beleég a bőrömbe. Egyenesen a bal csuklóm alatti puha bőrbe, mint valami elcseszett tetoválás. Felordítok a fájdalomtóm, mire az égett bőr szagával hamar megtelik a levegő. Mindennel párhuzamban, a felemelkedett könyv, fokozatosan változik meg. Kopott alakját átengedi egy új külsőnek, a lapokból hihetetlen gyorsasággal tűnnek el a gyűrődések, sárgaságuk fehérre vált, a kézzel írott szöveg tintája eltűnik, majd nyomtatott szövegként ismét megjelenik. Az addigi idegen betűk talán latinul növény és állatnevekként sorakoznak négy oszlopban több oldalon keresztül, mellettük ugyan csak katonás rendben évszámokat találok. Abbahagyva heves vakarózásomat a bőrömbe égett betűk miatt, kezembe veszem a „megfiatalodott” könyvet, és ismét megforgatom. Olyan, mint ha most hozták volna a nyomdából! Ha nem velem történik, nem hiszem el! Gondolkodás nélkül bevágom a táskámba, majd elindulok hazafelé.

 

Bágyadtan dobom táskámat az egyik sarokba, s észre se veszem, hogy kiesik belőle a könyvtárból hozott könyv. Mindkét fel és alkarom, combjaim, hasam és hátam, valamint a tarkóm hihetetlenül ég a beleégett betűktől. Úgy ahogy vagyok, ruhástól, cipővel együtt bedőlök vetetlen ágyamba. A nem múló fájdalom közepette észreveszem, hogy egyre nehezedő szemeim épp lecsukódnak, mikor a padlóra esett könyv lapjai maguktól kezdenek lapozódni. Az elhomályosodó kép ellenére még látom, hol áll meg, a 238. oldalon, ahol a második oszlopban felizzik az egyik sor: Neque tinea demolitur 2016.08.23. - 2016. 12. 01. Felbuzdulva ugrom talpra, s kezeim közé kapom a könyvet. Nézem, jól láttam. Csak ez az egy sor izzik, de a mellette lévő dátumom eddig nem volt ott. Ráadásul megegyezik a mai nap dátumával. Kérdésektől túlcsordulva vetem be magam laptopommal együtt legkényelmesebb fotelembe, kinyitva magam mellé teszem a könyvet. Vad gyorsasággal csattognak a klaviatúra gombjai ujjaim alatt, miközben beírom a felizzott szavakat az egyik web fordítóba. A találat, nem más, mint lefordítva latinul: éjjeli lepke. Összeráncolom homlokom, ennek semmi értelme, a dátum is tiszta röhej. Még ha igaz is lenne, ütik egymást az elején leírtakkal, itt nincs fél év sem. Kikapcsolom a gépet, s miután ismét vízszintespózba helyezkedem az ágyon, próbálom elfelejteni az egészet. Akkor még magam sem tudtam, milyen következménye lesz annak, ha az ember felelőtlenül olvas fel néhány szót, vagy helytelenül kezel egy nem várt szituációt. Az elkövetkezendő napokban saját bőrömön tapasztaltam meg eme következményeket…