Most sem volt ez másképp, most is oda igyekezett fáradt léptekkel, megöregedett, halkan magában motyogó kesergéssel. De mikor a sírkő közelébe ért a késő délutáni órában - amikor már úgy tűnt egyetlen lélek sem jár a néma temetőben, talán csak éppen ő –, egy hosszú fekete hajú hölgyet látott meg három sorral arrébb kezében egy rózsával, a volt kovács, Zurnu Béla sírjánál, akit csak néhány nappal korábban temettek el régi barátjánál. Ránézett, s néhány másodpercnyi gondolat után úgy döntött, nincs miért törődni vele és tovább indult. Két nappal később viszont, amikor már a nap majdnem teljesen lenyugodott és ő ismét arra járt, újra látta a fekete hajú, bánatos, ezüstös tekintetű lányt. A múlthéten eltemetett 8 éves roma kisfiú sírjánál állt, kezében ismét csak egy rózsával. Szemében könnyek ültek s majd mikor észrevette, hogy János figyeli, letette a rózsát a sír elé s gyorsan elszaladt. János elképedve figyelte a lányt, miután pedig az eltűnt, ment tovább barátjának sírjához, elmesélni a napját. Mikor oda ért, majdnem hogy leesett az álla. Barátjának sírja előtt is egy gyönyörű vörös rózsa volt a földbe szúrva,
Tekintetével keresni kezdte a lányt, de nem találta. Leguggolt a sír elé és imádkozni kezdett. Sok imát nem tudott, egyedül csak a miatyánknak a szövegét tudta végig. Elimádkozta majd fölállt és tovább indult, de nem haza tartott, hanem igyekezett megkeresni a lányt. Egész 8 óráig – vagyis teljes sötétedésig – kereste őt, mégsem volt semmi nyoma. Végül már örült annak is, ha éppen sikerült épségben kitalálnia a temetőből.
Másnap felkészültebben indult el, táskájába berakta régi, elemmel működő zseblámpáját. Amint a temetőbe ért, és barátjának oda köszönt, egyből kutatni kezdte a fekete hajú hölgyet. Több óra hosszán át járta a sírok közötti – néhol szűkös, néhol tágabb – ösvényeket. S hamarosan be is sötétedett. Ám feladni továbbra sem akarta, kutatta és kutatta tovább a lányt, közben bele sem gondolt abba, hogy lehet ezen a napon ki sem jött a temetőbe. Eszébe sem jutott, mert egyre csak az foglalkoztatta ki lehet ő?

A ravatalozóhoz érve újra körül nézett, de egy árva lelket sem látott a sötétben, míg nem hirtelen mégis. Nem messze tőle az egyik kősírnál állt a lány, ismét szaladni kezdett és ő követte. Követte, ahogy bírták lábai, nem érdekelte az sem, hogy zakatol a szíve és sípol a tüdeje. Elfogta a vágy, hogy most muszáj utána mennie. Szaladtak, aztán a lány az egyik sor után hirtelen eltűnt. Mire János utolérte volna sehol sem találta, hiába világított lámpájával. Egyedül csak egy kőszobrot talált, mely egy szomorú női angyalt ábrázolt. Megpróbálta megérinteni, s ekkor a szobor megmozdult és azt mondta. Nem szabad megérintened!
János meglepődött és néhány lépést hátrált, tüdeje továbbra is sípolt, ám szívét már nem hallotta. Úgy érezte lenyelte egészben.
- Miért nem? – Kérdezte elképedve.
- Miért? Mert nem érinthetsz meg egy angyalt, látnod sem szabadna. – Mondta a már ismét fekete hajú lány/angyal kicsit zavarodottan.
- De hisz én akkor is látlak.
- Az nem lehet. Nem történhet meg, vagy csak akkor ha…– megakadt a szava és látszott gondolkodóba esett, de aztán szépen megfontoltan folytatta. – Csak akkor láthatsz engem, ha lassan neked is itt az időd.
- Ezt hogy érted? – Kérdezte János elképedve.
- Kivirágzott a rózsád. – Felelte a fekete hajú angyal. - Térj haza, most pihenned kell. Nemsokára te is hosszú útra indulsz. Vár a barátod. Aludj jól, jó utat és jó éjszakát. - Amint ezt kimondta, a sírok előtt felvillant ezüstösen minden rózsa. S János mielőtt bármit is mondhatott volna még, otthon találta magát az ágyban, kényelmes ezüstös pizsamájában.
Két nappal később elhunyt szívrohamban. Otthonában, nyugodt lélekkel várta, míg utolérte a vég. S miután a temetés megvolt és minden rokon s barát hazatért. Késő délután mielőtt a nap lenyugodott volna, a fekete hajú angyal már ott volt a sírjánál, hogy a sírkő elé a földbe szúrja, talán a világ legcsodásabb vörös rózsáját.
- Emlékül neked János, ki hűségesen szívből látogatta, az ő legjobb barátját.
 

Vége.