top of page

Emlék - 1. rész

~ Már csak egy emlék vagy ~

Lassan hátat fordítok az elmúlt éveknek, búcsút intek a tegnapnak és soha többet nem tekintek vissza. Soha többé nem fogok már rád nézni. Nem kiáltom a neved, ha álmodom. Nem képzelem magam elé az arcod, ha eltévedek. Elfelejtettelek. Szépen. Lassan.

 

Évekig kínoztál, a rabod voltam, s akkor még szabadulni sem akartam, olyan édesnek tűnt minden, de csak hazugság volt, egy szépnek tűnő rémálom. Foglyul ejtettél és minden hazugságoddal ajkaimra nektárt csepegtettél. Óh, milyen csodás álmok is voltak azok, bár soha ne ért volna véget... Gondoltam ezt, mikor vége lett. De a hiú ábrándokkal és reményekkel telt szívnek sem könnyebb egészben maradni, mint annak, aki meglátja a szürke foltokat is a színes pamlagon. Azt kívántam, bár ne ébrednék fel soha, de látom már, hogy ez balgaság volt. Hiszen sok ember képzelni, hogy jobb a rideg valóságnál egy cukormázas álomban élni, de sajnos nem így van. Egy ideig elviselhető, de mikor a szív még betakarózna egy mályvacukor paplannal az agy már a robbanás határán van, az idegek feszülnek és az ember nem bírja tovább.  Puha felhőkön lépkedni minden egyes nap. Arra ébredni, hogy egy ragyogó szivárvány mosolyog be az ablakon. Milyen szép is volt, és milyen erősen kapaszkodtam ebbe az életbe, még akkor is, mikor könnyek áztatták az arcomat minden éjjel, mert megváltoztál. Nem szórtál rám édes álmot, elsötétült minden. Megláttam az igazi arcod, a benned élő szörnyet, aki azért él, hogy engem kínozzon, az én könnyeimet igya.

 

Azért tartottál magad mellett és tettél minden embernél boldogabbá, hogy minél nagyobbat essek, és minél jobban összetörjek. Sikerült, elérted, amit akartál, zuhantam, hónapokig csak zuhantam, végül apró darabokra hullottam szét. Ez volt az, amit mindig is akartál, ez éltetett.

 

De felálltam és megráztam magam. Összeszedtem szétszóródott darabkáimat és ott hagytalak. Sikerült hátat fordítanom az álmoknak, a rózsaszín világnak, az édes szavaknak, a ragyogó szivárványnak és Neked!

Elsétáltam és az új szemüvegemen keresztül csak a valóságot látom. Nem olyan szép, mint az a világ, ahol eddig éltem, de legalább nem kínoznak titokban. Nem tűnik édesnek az a kávé, ami keserű. Nem világítja meg semmi a sötétséget. De így is jó, sőt, így jobb is. Nincsenek rémálmok, minden igazi; szürke, koszos, üres, de legalább nem hazudik. Nem kiabálja az arcomba azt, amit hallani akarok. Ez az élet az, ami igazán szeret engem és igen, én is szeretem ezt az életet. Őt választottam helyetted. A hazug ajkad helyett most az őszinteséget csókolom.

 

Elfelejtettelek. Végleg megszabadultam tőled. Már sosem érhetsz el, nem megyek vissza. Nem nézek feléd. Nem várok rád soha többé. Elég volt az évekig tartó kínokból, nem akarlak már. Futok, rohanok, menekülök, ha kell csak, hogy el ne kapj többé. Már nem vagy más csak egy mélyre ásott emlék.

Petronella

Patrick Doyle - Harry In Winter

bottom of page