Sokunknak vannak olyan emlékei, amiktől legszívesebben megszabadulna. Sokunkat kínoz egy kép, egy levél, egy szó, egy tekintet, egy emlék… Ezeket a gyötrő kis dolgokat legszívesebben csak a tűzbe dobnánk, és remélnénk, hogy utána minden nemű fájdalmunk megszűnik. S ezután nevetve tekintenénk a jövő boldogsághullámaira.

 

De ez nem így megy. Pedig mennyire jó lenne. Csak összegyűjteni mindent, ami fáj, ami rossz, ami gonosz, ami árt. Gyújtani egy szép kis tüzet és minden kínzó emléket beleszórni. Minden szó elégne, s ahogy égne, elszállna az emlékezetünkből, kifolyna könny formájában, és már nem fájna többé. Könnyebbek lennénk. A cipelt terhek nélkül talán még repülni is tudnának az emberek. Mint tudjuk a repülés a szabadság szinonimája. S, ha repülsz, ha szabad vagy, akkor egyszerre leszel boldog is, és, ha boldog vagy, másokat is könnyedén boldoggá tehetsz. Segíthetsz bárkin egy jól irányzott mosollyal.

 

De amíg benned káosz van, vagy fájdalom, addig az a mosoly nem gyógyít be semmilyen sebet másokon. Éppen ezért kell megtisztítani az emlékeinket. Háttérbe kell szorítani azt, ami rossz, és kiemelni azt, ami jó.

 

Persze, igen, mindenkinek szüksége van rossz emlékekre is, hiszen azok nélkül nem azok lennénk, akik jelenleg vagyunk. Egyáltalán nem hasonlítanánk magunkra. Tulajdonképpen nem is kell ezeket az emlékeket teljesen eltűntetni. Mikor azt mondja valaki, hogy égess fel mindent magad mögött, és te megteszed, ott marad valami, amit nem tudsz már elégetni, ami ott marad az a hamu. Ott reked a tudatodban, az agyadban, a sejtjeidben, a szívedben, az emlékeidben ez a bizonyos hamu. Ezt nem tudod, nem lehet és nem is kell félresöpörni.

Élj vele toleranciában, megbocsájtásban és boldogságban. Söpörd össze a hamudat egy kis kupacba. Tedd egy zacskóba, azt egy fiókba, valahova a tudatod hátsó részébe, legalulra. Vagy söpörd a szőnyeged alá. Tudd, hogy ott van, érezd, hogy ott van, de ne ringasd a karjaidban. Nem éri meg.

Engedd el, de élj vele, s boldog lehetsz!